Dícsérő ének az új hóra

Hát újra itt vagy, édes, drága hó!

Beláthatatlan, végtelen fehérség.

Alvóknak takaró,

Holtaknak szemfedő,

Békétleneknek: diadalmas béke.

Alattad nem fáj a virágok szíve,

Alusznak mind:

A nefelejcsek és a margaréták,

Mert fáraszt a virágzás

És jó pihenni jövő tavaszig.

S még jobb talán - örökké.

Hát újra itt vagy, édes, drága hó!

Betöltve minden zeg-zugot;

Az öreg földnek gyűrődéseit,

Tar mezők ág-bogát

Mily fölségesen tudod elsimítni.

Az Egyenlőség bajnoka Te vagy,

A legigazibb és a legnagyobb,

Hozzád képest milyen kontárok mind

A vörösinges ál-apostolok, -

Te győzelmes fehérség!

Ha soká hullanál,

Elfödnél minden embermagasságot:

Dómok, pagodák, piramisok ormát,

S egy mesebeli Münchhausen-lovag

A hóhullásos éjben fát keresve,

Lovát a toronygombhoz odakötné.

Hát újra itt vagy, édes, drága hó!

Súlyod alatt görnyednek ős-fenyők,

De büszkén hordják ezt a tiszta súlyt,

Ne menj el kérlek, maradj még velünk,

Sárrá ne válj az utcák bús kövén,

Vagy ha elmégy: ó vonulj vissza hát

Szűz erdők rejtekébe,

Szakadékok ölén húzd meg magad,

Maradj tisztának messze valahol.

Hogy tudjam ezt, -

S e sáros, véres, gondszürke világban

Tudjak a jó Istenben hinni még!