DIVATOS KÖLTŐ [2]

Hajnallik, szép... természet, várj, megyek!

Hol fellegekbe ütköző hegyek

Agg ormiról, a szárnyas gondolat

E hitvány földről menny felé ragad...!

Mert, - ugy hiszem tán mondanom se kell: -

E föld övéivel nem érdekel!

Sötét göröngyein tulszárnyalok,

Ösmerjetek meg én költő vagyok!

Figyelmem őrt is áll ám gondosan,

S agyam kihányott pókhálóiban

Ha egy-két kóbor eszme fennakad:

Verssé kell gyúrnom azt, törik szakad!

Im, fenn vagyok...! hah szívem mint dobog,

Hevült arcám tán lángot vetni fog?

Térdem remeg... szorúl lélekzetem...

Ez a költői ihlet, úgy hiszem.

Biborképpel mosolyg fel a korány,

Ah éd és báj...! mint zeng a csattogány!

Mi szép a költő élte, ah mi szép!

Ha új Mózesként hegytetőre lép:

Keblét üdv és kéj hullámozza át,

S lenn, szörnyen bámulják a lant fiát!

Hah, lángtengerré vált a támadat...

Szerelmet énekeljek vagy hadat?

Nem! téged szent hazám!... de ah, mi ez?

Az égen barna felleg szívedez;

Arcámra rút esőzápor csurog...

Halhatlan eszméim, megáztatok!

El innét, hol kínomra zúg a szél

S a nyárfalomb is gúnyos tapsra kél!

De e partról levinni most ki fog?

Hah, mint fázom, fogam miként vacog...!

Légy üdvöz édes kedves alkonyat!

Most jön majd a daleszme s gondolat...

Oly szép az est, a hold, a csillagok...

Érzelmimnek ellent nem állhatok!

De tán rossz szellem játszik velem?

Hogy majd ezerfelé reped fejem,

És mégis ennyi ezer gondolat

Közt árva lelkem egysem akad.

Szemem káprázásig a holdba néz...

Oh segits rajtam jó Dávid-zenész!

Könnyen dalhoz jut a szúnyog-sereg,

S gondolkozás nélkűl is úgy zeneg;

De a békaszó és a denevér

Az én fejemből minden jót kivér!

Bárcsak szerelmes tudnék lenni! Nem...!

Hozzám nem fér e gyáva érzelem.

Téged kereslek meg csendes szobám!

- Ma a kültermészet nem hat reám -

Hol nékem máskor gombaként terem

Úton, útfélen dal és érzelem!

Éjfél... halvány világu lámpa... csend...

Most énekem csattogva felkelend!

S hogy annál lángzóbb légyen zengzete:

Jövel segédül bornak istene!

Nem! meg kell lenni!.. abba nem hagyom;

Apoll, tied lesz éjem, nappalom!

De költő lészek, istenemre az!

- Ifjú vagyok még s jő elég tavasz -

Reá riaszték... lám már érezem:

Mint kezd hevülni szívem és fejem!

De tárgy, új, még nem koptatott, dicső:

Szép szerivel már látom még se jő!

Korány, tavasz, sír, csermely, holdvilág...

Ah, hisz erről firkál egész világ:

De mely van égen, fölön, föld alatt:

Ki is írtak már minden tárgyakat!

Ki ám...! és nekem semmi sem maradt...

Ah, mért is nem születtem hamarabb?

Aha... mégis jó lesz lehajtani

Fejem, ha jönne bele valami...!

Költő ur! ez a legjobb gondolat,

Boldog jó éjszakát s szép álmakat!...