DOBOZI

Rabló jön! és Dobozi már

Hölgyét nyeregbe vette,

Gyors méneken sereg tatár

Üldözve zúg megette,

S messzünnen, mint kőszáli hó,

Fejérlik a bús lobogó,

Kelő por fellegében,

A ferde nép körében.

De hátra néz s előre fut

A hű magyar nejével,

Nincs gát lovának s vészes út,

A bérc egy lesz völgyével.

Omló tajtékban füredvén

Nyargal, száguld a büszke mén,

S villámásként gyors lába

Szikrákat hány futtába.

Nem retteg a bajnok lován

Sebet s halált szüvében,

Folyt vére hányszor a csatán,

S hörgött halál keblében!

S annak ki elhull mint vitéz,

Rabláncot nem fűz semmi kéz:

De nézvén szép hölgyére,

Habzik minden csepp vére.

A gyönge nő borongva űl

Hősét körűlölelve,

Küzd és lankad, fagy és hevűl,

Száll s újra kél félelme.

Röpűlő barna fürténél

Süvöltve zúg a déli szél,

És egy bokor ha zördűl,

Fülébe lánchang csördűl.

“Bajnok, bajnok, van-e erő

Százak fölett kebledben?

Kivívsz-e majd, balsors ha jő,

Lángszablyáddal kezedben?

Túl völgyeken, túl hegyeken

Engem hajt e rút idegen

Szolgálni bús igába,

Vad nője vad lakába.”

Felborzad a búsúlt vitéz,

Szemét vérkönny áztatja,

Mélyen sohajt, az égre néz,

S reményt keres bánatja:

“Röpűlj, röpűlj hű paripám,

Jó sors talán jót hoz reám,

Bár készít gyötrelembe,

Kedvébe még veszen be!”

S mint sebhedt őz zöld fák alatt

Hordván kinját magával,

Fut a magyar mint gondolat,

Mint szél sebes lovával;

Omló tajtékban füredvén

Nyargal, szaguld a büszke mén,

S villámásként gyors lába

Szikrákat hány futtába.

De hol van szél küzdő habon,

Hogy ne lankadjon végre?

Hol gondolat, mely szárnyaljon

Végetlen messzeségre?

Száll fáradás inaiba,

S pihegve jár a paripa,

Lassan lobog serénye;

Hal a lovag reménye.

Vész támad a hölgy kebelén,

Egy hab lesz minden vére;

A sík mező terűletén

Vad lárma zúg előre.

S magasan, mint kőszáli hó,

Közelget a bús lobogó,

Kelő por fellegében,

A lárma zajkörében.

“Bajnok, bajnok, nincs védelem,

Csak szablyád hű vasában;

Olvadjon fel rabkötelem

Hulló vérem habjában!

Én lássam e rablók közűl,

Élted ha hőshalálra dűl?

S árván magát, hajh, messze,

Hölgyed lánc közt epessze?”

Kétség partján a bajnok áll,

Mely örvényt nyit reája,

Lassan gyúl sohajtásinál

Reménye végszikrája.

“Csak még egyszer hű paripám,

Jó sors talán jót hoz reám,

Bár készít gyötrelembe,

Kedvébe még veszen be!”

És még egyszer megérezi

Sarkantyú hév döfését,

Sérült vadként forrván teszi

Utolsó szökellését.

Omló tajtékban füredvén

Nyargal, szaguld a büszke mén,

S ah - villámként gyors lába

Öszveroskad futtába!

S már mint felhő, mely hord jeget,

S már mint villám fáklyája:

Úgy zúg s villog hátok megett

A vad tatár láncsája.

S magasan, mint kőszáli hó,

Ott leng már a bús lobogó,

Kelő por fellegében,

A ferde nép körében.

“Bajnok, bajnok, nyújtsd csókodat,

Az utolsót ajkamnak,

S terjeszd ki védő karodat

Örvényén fájdalmamnak.

Angyal szerelmem egéből

Ragadj fel a rablók közűl!”

Nem szól a hős s elfordúl,

Szeméből egy könny csordúl.

“Bajnok, nincs bízni több remény,

Nincs várni perc éltemben,

Hamvad minden más érzemény,

Egy lángol még szívemben.

Szabadság nyújt, ah, hű kezet,

Hozzá csak omló vér vezet!”

Nem szól a hős, s megrendűl,

Egész léte felzendűl.

“Irígylem férfi létedet,

Irígy vagyok sorsodra;

Fenn hordozván fegyveredet

Boszúlva dőlsz sirodra.

Én térden, nem tehetve mást,

Koldúlok tőled egy csapást,

Adtam szivet, szerelmet,

Adj meg csak egy kérelmet!”

“Vagy, ó, vad győző karjain

Utált csók légyen bérem,

S megfúljon erőszakjain

Az öszvedúlt szemérem?

Férj, hajh, képzeld el irtózván,

Midőn nőd a bűn ostromán,

- Ez-e hűsége díjja? -

Utolsó harcát víjja!”

S megjajdúlván kétségbe húll,

S nem bír a hős kínjával,

S kardjához, ah, borzadva nyúl,

A végső perc folytával,

Midőn, mint vívó oroszlán,

Szomjan vér és zsákmány után,

Krimnek dühös tatára

Kezet nyújt már párjára.

És elfordúl, s felöleli

Nyögő nejét karjába,

És hü vasát megszenteli

Merítvén oldalába;

És rontván a vad nép közé

Ád s vesz halált mindenfelé,

S omolván drága vére

Hölgyének rogy testére.