Dobozi. [töredék]

Múzsa! te kit többször fellengző lelkem imádva

Sejte: jer isteni! ó hagyd el fény-lepte tetődet,

S hirdesd egy bajnok tettét, mint szálla ki harczra,

Mint nyere ő diadalt, mint lelte vitézi halálát.

Lengj ihletve körűl, s buzdúlt elmémet erősítsd!

“Rajta magyar! nyergeld paripádat! előre vitézek!

A törökök jőnek, Szolimán rabigába akarja

Vetni nyakunkat! Fel, fel védeni drága hazánkat!”

Ily szózat harsog mindenhol Hunnia földén.

És a véres kard fegyverre kiáltja lakóit.

És tódulva nemes seregek mindjárt gyülekeznek

Ifju királyhoz, hogy az őket, szittya szokásként,

Elenségök elé a vér piaczára vezesse.

Dobozi is fegyvert ragad, Árpád hív unokája,

És szeretett hölgyét dagadó keblére szorítván

Kész elválni: “Magyar vagyok én is, szent kötelesség

Harczra kiált ismét, és elragad édes öledből.

Hallod a tárogatót? legutolsó Dobozi nem lesz,

A ki szabadságért kész mindig ontani vérét,

És ha hazája kiált, nem hibáz a bajnoki sorból.”

Így szólott, s éles kardját, rezgő buzogányát

A falról leszedé, s próbálva sulyát, felövedzi;

Aztán domboru pánczélját mellére csatolván,

Ércz sisakot lobogó tollakkal nyomva fejére,

S mint hadi isten előjő s hitvese színe előtt áll,

A ki nyugott s bátor lélekkel nézi hivének

Készületét, elszánt érzéssel kész vala tűrni,

Hogy férjének erős szive ne gyengüljön idétlen

Fájdalom által, s némán őt a vár kapujához

Kíséré, hol már szép rendbe’ lovagjai álltak

És vídám kedvvel várták az urok jelenését.

Menj, úgy mond, bajnok férjem, menj merre dicsőség

Lángösvénye vezet; híven lelsz minden időben.

Czélod nagyságát lelkem méltánylani tudja.”

Dobozi arra nemes hölgyét még egyszer ölébe

Zárja: “Te jó lélek, légy boldog, kedvesem! úgy mond,

És ha ezen harczban létemnek vége szakadna,

S e szív, mely híven szeretett, vérfagyba hever, légy

Ó légy akkor erős, enyhítsen ama nemes érzés,

Drága bizonyság, hogy férjed mint bajnok esett el

Ősi szabadságért, Érted, s a drága hazáért.”

Dobozi ezt mondván, erdélyi lovára felugrik,

Mely hortyogva kapar földet, hogy kénytetik állni;

S zászlót kapva erős jobbjába, kiszöktet az útra,

Elszáguld, s egyenest a nagy táborba iramlik.

Lina csodálva soká ott áll a vár kapujánál,

Fellengző szemmel néz bajnok férje után, míg

Elrejté őt a távollét szürke homálya.

Annakután’ felment csendes várába s magányos

Helyre vonúlva szorúlt kebelét enyhíti könyével.