DÖBRENTEI GÁBORHOZ

Ne véld, barátom, hogy nyugalmamat

A sandaságnak gáncsa megzavarja;

Ismérem én azt, s megmosolygni szoktam,

Mint csürhe gyermek kámpolásait,

Midőn legázolt bábjait boszulja.

Nem úgy tanultam Sokjrat iskoláját,

Hogy a köz-ember változó eszének

S itéletének rabja lenne Múzsám.

Gúnyolja bízvást mívemet s gyalázza,

Galád szidalma rám homályt nem ejt,

Sőt a bohóktól kárhoztatni fény.

Azok, kik a szent Catot pökdözék,

S a bölcsek atyját méreggel megölték,

Élnek ma is még, s mérget öntve marják

Mindazt, ki odvok mellett elmegyen.

S csudáljuk-é, hogy ránk morogni mernek?

S gyűlöljük-é, hogy nem barátaink,

Kik önmagoknak ellenségeik,

S az istenekkel perbe szállni készek?

Vagy tán az orvos hagymázos betegjét

Üldözze azért, ha tőle öklözést kap?

Nem, mert az ember nem véthet, ha józan,

Minden gonoszság hagymázból ered.

Előbb lehetne a lángból víz és jég

S az égi fényből vastag éjszaka,

Mint a valódi bölcsből rút gonosz.

Az isteneknek egyik legnagyobb

Csudájok az, hogy szintugy lelkeink,

Mint arcainknak számtalan vonási

A milliók közt másokat ne leljék.

Miért utálnánk hát ezt és amazt,

Hogy teste-lelke hozzánk nem rokon?

Hiszen magától egyikünk se’ van.

Nézd, a tövis szúr, és csip a csalán,

S a gyenge rózsa illatot lehel.

Az emberekben végtelen különbség

S megérthetetlen visszás értelem van.

Ez a hiú fényt s rangokat vadássza,

Kucorgva koldul, s pénzen vesz tehert;

Emez dühödve pusztít, öl, rabol,

Az átok és jaj himnusz vad fülének,

S bünében virtust s érdemet keres!

Amaz magától s mástól megtagadva

Kuporja a pénzt, s hasznát nem veszi,

Mint a perúi rab, mindég aranyt ás,

S aranyja halmán izzad, éhezik;

S im ez becsülni a pénzt rútnak érzi,

Pazérlja, s fogytán a fejébe lő.

Így a tudósok tarka serge is

Bizarr agyakkal rakva, tömve van.

Az egyik a szent régiség barátja,

S utálja mindazt, ami új s nem ó:

A Himfy verse néki konyhadal,

Akárki mit mond, mert cadentiás.

A másik újat s csak honit szeret,

Kitiltja Hellász nyájas isteneit,

S igaz keresztény verseket kohol.

Van, aki minden új szót megkacag,

Ha azt tudóstól hallja s nem fonóktól,

Mert néki a nyelv csak fonóba’ készűl,

S ahhoz Kazinczy és Virág nem ért.

Van, aki mindég új szót fúr, farag,

A leghelyesbet százfelé csigázza,

S abból viaszként majd istent csinál,

Majd tücsköt, s azzal mint naggyal dicsekszik.

Van, aki mint egy szemtelen kofa,

Rohadt gyümölcsét lármásan dicséri,

S az átmenők közt majd ezt, majd amazt

Betyár gúnyokkal megtámadni kész,

És a becsűlet úgy hozván magával,

Üstökre, pofra kél akárkivel.

Elég. Az ember ahány, annyiféle,

S változhatatlan főbb vonásiban.

Ki gondja mindazt egy kaptára vonni?

Bárányt, oroszlánt egy rekeszbe zárni?

S ki gondja minden agynak tetszeni?

Elég, ha néktek tetszhetem, barátim!

Elég, ha célom s szívem tisztaságát

A józanabb rész érti és becsűli;

A részegekre nem figyelmezek.

S letettem ámbár lantomat kezemből,

Hogy kedvesimnek adjam éltemet,

S nyaram kalásszal biztató szakát

Telemre gyüjtve éldegeljem el;

De oh, nem élet a múzsátlan élet!

Maradjon a föld! minden kincse gőz.

Sietve térek vissza istenimhez,

Kik ifjuságom zöld virúlatin

Keblökbe zártak nektáros kezekkel,

S kik bár nem adnak kincset és hatalmat,

De megtanítnak vígan élni, halni

S nevetni a föld balgatagjait.

Nevesd te is, jer, őket; s vívj dicsően

Az éj süvöltő, vak hydráival!

Paizst s aranytőrt nyújt Apoll neked,

S veled buzogva felkél Wesselényid,

A szörny-ölőknek szörnyölő fia:

Lehull előtte majd egünk köde,

S paeánt riadnak Erdély bércei,

És én utánok zengetem dalom.