Dobszó

Zsindelytetős régi háznak voltam gyermeke.

Vad szobákban lapultam mint fogoly őzike.

Rám ezer zöld szájjal éhen ásított a kert.

Úgy utáltam az unalmat! pedig az nevelt...

Az fogott kézen, az csalt a bokrok indián

sátrába, az hajókázott fenn a kajszifán,

s elvitt a félszerbe hol a hullós sárfalat

támasztotta két dőlt szán a hosszú nyár alatt.

Nyáron a telet kívántam, télen át nyarat:

ojjé, nyáron ülni szánban, télen lomb alatt!

Padlásra is velem jöttél, nyájas unalom,

mert engemet te vezettél, mint mást a nyomor.

Te nem voltál olyan meleg, sokkal hidegebb:

kíváncsian forralgattad félénk szívemet.

Zsufa polcok háta mögött kék ujjad kotort,

vén könyveket nyitottál és lefújtad a port:

mint ki cellafalban apró ablakot kitár

és váratlan szárnyveréssel becsap egy madár;

vagy bukkanna sziklák közt egy bűvölt, furcsa táj:

nyárba vendég télnek arca nézne, télbe nyár...

Mindig jóbarát-arccal néz ami messze van,

csak a saját hazánkban vagyunk mi hontalan.

Azért perget egyre marsot szívünk mint a dob,

melynek nyugtalan verője mint két láb topog.

Óh lovacskám, vad dobom, mit topogsz egyhelyütt?

Fáj a bolond sarkantyú, mely két oldalról üt?

Üt, az egyikkel a nyár üt, másikkal a tél,

az egyikkel üt a nappal, másikkal az éj.

Volt-dajkám, az unalom, zokogva elmaradt:

vesszőt futunk, s lehullunk az ütések alatt.