DON JUAN BÁNATA

Nincs tiszta üdv a vérgyönyörben!

Mi hevitett, nem tiszta láng.

Belátom bútól összetörten:

Bűn volt ölelnem földi lányt.

Mert földi láng szolgái voltak,

El fog száradni két karom,

Testem atómi szétoszolnak,

Széthull, elzüllik alakom.

Halált leheltem ajkaikrul

S most az enyészet sírni hajt;

De gyásztörvénye meg nem indul,

Nem érti a könnyet, sohajt.

Kiket karom ölelt, velem most

Mint villik sírba lejtenek;

Fúria-haddá lett a pajkos,

Enyelgő, víg leánysereg.

Kacagva lejt a kéj leánya

Velem a nyitott sír felé.

Csillámló jelmezét lehányta,

Csábékeit levetkezé.

Egy rém vigyorg csupán szemembe,

Csontváz-karok ölelnek át,

Egy rém vigyorg, reám lehelve

A temetők gyilkos szagát.

Halált leheltem ajkaikrul,

Lángszívem a kéjsírba halt.

Gyásztörvény ez, mely meg nem indul,

S jéggé fagyaszt könnyet, sohajt.