DÖRMÖGŐ

Avas szalonnán élt, mint az idő.

Telt-mult naponta, sárgán görbülő;

szalmát számolt, vagy nézte az eget,

a csillagokban szíve zizegett.

Tudta, nagy nap kél a hegyek mögött.

Hosszan pipált és lassan köpködött.

Ha förgeteg csapkodta, ballagott -

zúgó vízárnál ült és hallgatott.

Hát így. És most e gyűlő hajnalon

odatopog egy bokor hajadon

s dönög, donog. Hát elbosszankodott

s markos bajszába mormolt, mormogott.

- Ejh, dudorássz csak, míg a szerelem

hulló levélen hajadon pihen;

míg fürtödre a giz-gaz rátapad,

karod rángasd és ringasd derekad!

Könnyen becsípik proletár-ludak

tapadó bőröd, majd ha meglohad.

S csimbókba barnul, mint a naspolya,

két ringó melled ringló mosolya.

Fortyos fazekad gőgben szenvedő?

Megnyugszik minden csapkodó fedő.

S a tollas karalábé görcseit

a fejeden új ifjak föllelik.

No, dalolj, rózsaromboló leány!...

(Igy feledte a lángos lány után,

hogy zokszava bár vág, akár a sás -

erős a sorsunk, mint a csikarás!)