DUKAI TAKÁCS JUDITHOZ

Hogy a szelíden érző szép nemet

Letiltva minden főbb pályáiról,

Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta

A férfitörvény, vajjon jól van-e?

Igen: ha az csak úgy tekintetik,

Mint ösztöninknek szenvedő edénye

S nyers kényeinknek játszó eszköze.

De hát csak erre vagynak-é teremtve

Azok, kik embert szülnek és nevelnek;

Kik életünknek gyönge bimbait

Dajkálva őrzik forró keblöken,

S véröknek édes nedviből itatják;

Kik szebb korunknak ékes napjain

Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz

S lelkünket égi érzésben feresztik;

Kik ősz korunkban reszkető fejünket

Ismét ölökbe vészik s dajka-karral

Vezetnek éltünk véghatárihoz,

S ölelve tésznek a halál ölébe,

Míg ott is újra vélünk egyesülnek?

Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva,

S rendeltetésök szebb, mint a miénk!

De mint mehetnek nagy pályájokon

Bevont szemekkel s békós lábakon?

S kivánhatunk-e tőlök oly csudát,

Hogy céljainknak megfeleljenek,

És lelkeinkkel öszvezengjenek,

Ha őket a vak gyermekségbe zárjuk?

A míveletlen föld csak gazt terem:

A lélek is csak úgy emelkedik

A virtusokhoz égi szárnyakon,

Ha delphi isten önt sugárt belé,

Mely úgy kifejti lelkünk díszeit,

Mint éltető nap a virágkebelt.

Midőn csapongva ömledő dalod

Klavírod érző hangjain lebeg,

Midőn nyilazva repdez ajkidon

Az ihletett szív s nyilt ész lángigéje,

Mely szívet-elmét egyaránt hevít:

Akkor, barátném, akkor érezem,

Mit veszte a föld durva gyermeke,

Hogy a Teremtő legbecsesb alakját,

Kinek kezébe szívünk adva van,

Játéka, kénye rabjává alázta!

Te megboszúlva méltóságtokat

Kihágsz nemednek szűk korlátiból,

Melyekbe zárva tartja vad nemem;

Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz,

Melyen csak a nagy férfinyomdokok

Vezetnek a szép tiltott táj felé;

Hol a vakító fénybe vont igazság,

Ámbár szemünket kápráztatja is,

De megmutatja a virtusnak útját,

Melly halhatatlan istenekhez int;

S hol a poesis nyájas istenei,

Szemünkhez illő földi öltözetben,

Enyelgve zárnak karjaik közé,

S a symboláknak hímes fátyolában

Öleltetik meg a nagyot s dicsőt,

S belénk mosolygják rózsás szájaikkal

Az égi szikrát s égi tiszta kényt.

Érzed hatalmas ihletésöket,

S hevült kebelt nyitsz szép sugalmaiknak,

S mint a kalitka zárát elhagyó

S ismét szabadban lengő fülmile

Örömre gerjed, s harsány csattogással

Repül az erdők zöld árnyékiba,

S üdvezli a rég óhajtott galyakról

A tarka völgyet s virradó eget:

Meglelkesedve s égi szárnyra kelve

Lengsz vígan Áon szent virúlatin,

Hol a teremtő Pindar díthyrambja

Harsogva zúg le Pindus ormain,

S a gyönge Sappho esdeklő dala

Nyögdelve reszket gyenge húrjain;

Hol új meg újabb szépségek csudáit

Bájolva látja repdező szemed,

Hol új meg újabb zengzetű melosz

Lángolva járja általlelkedet

S zengésbe hozza gyenge lantodat.

De, oh leányka! még itt nincs határ!

A képzelődés szép játékai,

Az érzemények édes ömledési

Szépítik ámbár boldogságodat,

De nem tehetnek boldoggá magok.

Kettősen érzed a jót és gonoszt,

S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad.

Nézd a magasban fénylő bölcseséget,

Körülragyogva csillagnimbuszával

Az istenelmek békes sátorában,

Hová nem érhet semmi földi tőr!

Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát

Ismérni, s győzni a föld szörnyeit,

Indúlatinknak pusztító dühét

És a szerencse játékit nevetni,

Használni élted szűk kerületét

S bátran letenni a halál kezébe.

Int a dicső táj. Járd zengő ajakkal.

Vezessen érző kebled istene.

Ölelje myrtus barna fürtidet.

Az égi Múzsák s Grátiák ölén

Álmodd el élted rózsaálmait,

S védjen Minerva pályád zajjain,

Mint Áriont a tenger istenei,

Midőn zenegve szállt a delfinen.