(DÚLJA EL BOLDOG NAPOM...)

Dúlja el boldog napom a szerencse

S bús ködöt vonjon szomorú egemre,

Mindenemből bár kiraboljon a bal

Végzet hatalma,

Engedek; s amit kezeimbe nyújta,

Csendesen nyujtom kebelébe vissza;

Nem szegem meg bús siralommal ömlő

Tűnete reptét.

Ám azon lesz majd örökös nyugalmam,

Amin izzadtam lefolyó napimban,

Hogy közel járván az egek tüzéhez

Lelkem is éljen.

A tökéletnek szövevényes útján

Álmadoz szívem megörűlt reménye,

Hol derűl a rény s tudomány világa

Mennyei körben.

Erre nem dördűl az irígy negéd, dölyf.

Keble agg mérgét födöző alakban

Semmi színesség nyoma nem tünődik

Semmi gonoszság.

Szűntelen békét visz előttem elmém,

Meg nem háborgat soha a keservek

Árja, s igy mindég egyezek magammal

Csendem ölében.

Vígadok mértékletesen, s örűlök,

Ha pedig méltó okok érdekelnek

Elborúlt szívem bajait kinyögjem,

Gyászamat űlöm.