DZSUNGEL

A gyötrelmes hétköznap-élet

nem nézi: állat-é vagy ember...

Igát kovácsol a fénybül is

s a csalánt virágként kínálja...

Nem kíméli a szem szent tükrét,

beléröhög ördögi daccal.

A szívből is lábat csinál,

hogy önmagunk elől is fussunk...

Így szaladunk, mint a majom,

négylábon, s búnk fájára mászunk...

S néha, mint őserdei vad,

alázott fogunk csattogtatjuk.

Test: közönségesség vagyunk!

Mert ránkparancsolta az élet!

...De a lélek néha azért

mégis kicsap lángként belőlünk.

Éj hull a mély dzsungel fölé,

a majom ott lóg a kenyérfán

és a bozót fölött a hold

ezüsttányért kínál elébe...

Torkán valami furcsa hang

énekszerűen ömlik széjjel

s a hold ezüsttányérjáról

a majom lakmározni kezd el...