EBÉD

Hátul, nyakában kidagadt a kék ér,

bozontos, izzadt sörénye alatt.

Reggel óta csákányolt az ebédért,

már álmodta a meleg kanalat.

A nap sütött. Meztelen, szőrös mellén

vastag verejték. Száján csorg a nyál.

A csákány csap... és ritmusára lendül

a törzs, a mell, a két kar és a váll.

És együtt rendül teste minden pontja:

oly vad erőben égnek a tagok,

mint valami őrjítő szerelemben...

Minden napok és minden csillagok

adták szivébe méhük forró lángját,

a vágy lidérclángját: a kínt, a kéjt.

...És dél van. És ő megkapja jutalmát:

a szörnyű tál levest s kenyérkaréjt...

Förtelmes cél!... Éhesnek bús ebédje!...

Kínomban, ó, be sokszor ettelek!

S míg a kanálból a korgó gyomorba

lassan lecsurgott az a kis meleg:

azok könnyére gondoltam, be sokszor,

kik nem sírnak, csak mindig befelé...

Az egy ebédért való munka láza

szorítja torkunk s meghalunk belé...