Ecetdal

Gondoltad volna egyszer, erődben és szabadban,

robogva tüskön által, mint kit a nap vakít,

hogy lesz hogy fáj a szúrás, hogy este félsz magadban

és milyen jól esik majd szeretni valakit?

Nem fogsz szeretni senkit, gondoltad, úgy-e, bátor,

csak lányok gyenge mellét, üdítő hűs szemét,

friss fénybe fürdő fürtét, mely nyílt hajnali sátor

s a testükből szürődött, lelkedbe szürt zenét?

De ezt is nem becsülted - bezzeg ma visszarínád

lehetne, visszahínád elejtett perceid,

lenézett zsenge mustod tapadós ajkkal innád:

de ecet lett belőle, hogy elvont szájjal idd.

Forratlan zsenge mustod, hogy forrjon, hagyni vesztéd

s emlék-levendulából lett almod ecetágy

borát is újra forrni erjesztéd és eresztéd

s ó jaj, mi jaj-izű lesz, ha kétszer forr a vágy!

Most temetőn dülöngesz eceted únt izével,

készen már, régi részeg, hogy a vizet papold,

s izetlen nyúgalomnak keverve hűs vizével

hűs szeretet borát idd, szesztelen enyhe bort.

De benned enyhe nedv is hamar forr égetővé,

szesztelen nem maradhat kádadban érzelem;

így válik könnyü könnyed maróvá, étetővé

és cseppjeit sziszegve nyeled szegény... nyelem...

Szegény most, gyenge versem, menj árva kis pityergő,

véremnek verse mégis és nékem drága vers,

ki vallod a világnak, hogy még erembe csergő

a régi furcsa taktus s helyettem sírni mersz.