Édes az otthon

Mikor a szőlő leve buggyán

barnul a fanyar berkenye,

kalászt szentel a dűlő utján

az Egyház, az Isten menye,

nap arany sávot vet a falra

s a vidám iskolásfiuk

táskafület lóbálló rajja

a tanteremből rétre fut:

édes az otthon.

Mikor a zsaluk leeresztve,

mert félhomály kell, nem üveg,

Lord hűs kövön, nyelvet eresztve

hemperg - és áll a légysüveg;

keresztútnál, hol tócsa poccsant

máskor, most por füstölg eléd:

izzadtan áll meg s levest loccsant

az ebédet vivő cseléd:

édes az otthon.

Mikor a nappal megin’ enyhe,

mikor az ember újra vig,

mikor csupán a beteg renyhe,

amikor a diót verik,

mikor szellőztetik a pincét

s a gazda a tanyán időz:

őrizni a hegyeknek kincsét

fényes fokossal jár a csősz:

édes az otthon.

S mikor a kályha tüze pattog,

mikor a szoba jó meleg,

halkan a régi óra kattog

s jégcsapot olvaszt a gyerek:

benn nyájas körtől víg az asztal

s a meghitt lámpa gyul korán,

bár új hó ablaknál marasztal

merengni lepkezáporán:

édes az otthon.