Édes keserűség

By Mihály Csokonai Vitéz

Óh, Cipria terhes igája!

Hogy kell magam adnom, alája!

Nyakamat vas lánca keríti,

Szívem siralomba meríti.

Nem nyughatom és csak epesztem,

Magamat sírásnak eresztem,

Éjjel szememet le se zárván,

Siratom balsorsomat árván,

Mint a szomorú egek éjjel

Sírnak mezeinkre le széjjel,

Hogy enyészvén a nap, az égnek

Tetején súgári nem égnek.

Sírok, zokogok keseregvén,

Könnyem kebelembe peregvén,

Mint gerlice párja tavasszal,

Nyögök, ah! sok ezernyi panasszal.

Egek! óh, egyedűl tireátok

Kérést panaszolva bocsátok:

Jaj! enyhítsétek emésztő

Tüzemet, mert már megemészt ő.

Szánjátok, egek, nyavalyámat,

Könnyebbítsétek igámat,

Enyhítsetek állapotomban;

Én tömjént gyújtok azomban.

Te pedig, kegyes angyali lélek!

Ki miatt bús életet élek,

Nézz e szívbéli sebemre,

Tőlts balzsamot árva fejemre.

Nézz erre galambi szemekkel:

Jobban gyógyítol ezekkel,

Jobban egy gerlicecsókkal,

Mint minden sebrevalókkal.

Ah, mézzel elegy keserűség!

Kínnal teljes gyönyörűség!

Óh, Cipria édes igája,

Hogy kell nyakam adnom alája!