ÉDUA

Leáldozott a nyári nap;

Ellobbant a keskeny darab,

Mely, mint tüzes karaj-szelet

Csillámla még Sárrét felett.

Sugári gyorsan elhagyák

Az oly kedves játszó tanyát

Várad hegyes ormózatán, -

S repültek mind anyjok után.

Az ellapúló réteken

Feszíti utját a Kerezs,

Lankadva bár - mint idegen,

Ha éji megszállót keres.

Habja ezüst, habja fodor,

Fövény helyett aranyt sodor;

Fürtjét az alkony hűs szele

Lágyan borzolja fölfele;

Míg a kicsiny fényes halak

Hűtőzni fel-felugranak.

Mint tómadár - fészkén megűl

A vén halász egy szó nekűl,

Hálóját meg-megemeli,

A szűz vizet mérlegeli.

Pihenve ring a méla komp,

A locska habbal álmodik; -

Messzünnen még egy-egy kolomp

Dagadó nyelve hallatik,

Aztán karámhoz tér a nyáj;

Aztán elcsöndesűl a táj,

Csupán a fűzlevél zizeg,

Hab háborog, szellő sziszeg.

De robban, ím, az éj lovagja

Várad felől, a víz-szalag

Mentén, kivál’ egy árny-alak

Mint a homály sötétebb magja.

László az, a magyar király,

Nyugotra vágy, nyugotra száll;

Lova puha fűben tapod,

Előzi a futó habot;

Mint könnyü sas árnyéka, illan,

Ezüst patkója néha villan;

Út nélkül, a tarjáni part

Hosszába, mind napestre tart,

Követi a folyam vizét,

A szerelem-csillag tüzét.

Körözs folyó, sebes folyó!

Hová sietsz! ne fuss, ne vágyj:

Nem lesz neked nyugatra jó,

Mély a Tisza, veszélyes ágy.

És te király, László király!

Vesztedre szállsz ma oly igen:

Nyugot felé borúl a táj,

Villám rebeg Körözs-szegen.

Ölében a vidám Körözsnek,

Öntözve habjától körösleg,

Ma már falu és vár helye,

Akkor gulyák bő mezeje, -

Terűl egy félsziget: Körözs-szeg.

Ott lenge sátor és faház

Alatt szilaj kun nép tanyáz;

Mozgó faluit, városit,

Le a Tiszáig, Marosig,

Hol itt emelvén, hol amott,

Mint tengeren szél a habot.

Az alföldi nagy oceán

Örök vándorlás színhelye;

A törzs-apa, család feje,

A férj, a nő, fiú, leány,

Ifjú, öreg, úr vagy cseléd,

Magával hordja mindenét,

S veszteg marad, vagy útra kel,

Amint a nyáj bőven legel,

Vagy szűk mezőt nyujt már a hely.

Így él e nép. Most a Körözs

Partján tanyázik egy törözs,

Beláthatatlan sokaság,

Pezsgő, tolongó tarkaság,

Szemnek vidor látványa nappal,

Mint zöld tenger, borítva habbal,

Vagy, mint tavasz-fordúlaton

A jéggel zajló Balaton; -

Egy város ez, mely szétriadt,

Mintegy a félelem miatt,

Most utca, ház s nép, rend nekűl,

Ki merre lát, úgy menekűl; -

Egy - félig tábor, félig vásár,

Hol kézről-kézre áldomás jár

És a kupa vigan forog; -

De majd zárkóznak a sorok,

Egymással szembe ront az él,

Nyerít a kürt, cseng az acél,

Fölsí a had, a mén prüszög,

Cikáz a nyíl, a hosszu pányva

Ló és lovag nyakába hányva...

Már-már felejti vad tüzök,

Hogy az egész játék csupán,

Mint álomkép a harc után.

Középen egy magasabb hátra

Emelve, áll Árboc fasátra;

Könnyű, világos épület,

Mint délibáb a sík felett.

Avagy tündéri palota,

Melyet varázs büvölt oda.

Karcsú, virágzó oszlopok

Között a vászonfal lobog;

Árboc gyanánt emelkedő

Tornyokkal díszes a tető,

S a tornyon erkely-féle dúc,

Hová az őr vigyázni kúsz.

Köröskörűl, tornáca széles

Kalapján, mint jégcsap, szeszélyes

Faragvány csüng, hintáz alá,

Mi sem látszik hogy tartaná,

Akár nézd a Baradla-ürt.

Hol a kő függ, mint lenge fürt.

A lépcső, mint kúszó növény,

Indul meg a hajlék tövén,

Fel a tetőre, hol kies

Szellő csapong, ha jő az est. -

Onnan tekinte ma tova:

Árboc leánya: Édua;

Szivében annyi édes emlék,

Halottiból, újjá-szülemlék:

Midőn bizvást ölelte át

Magyarhon legszebb férfiát,

Lászlót, a koronás királyt.

Az első néma szív-csere,

A hosszu küzdés ingere,

Az arcon égő csába szók,

Az önfeledte szűzi csók...

Ama fél dac, fél engedés,

Ohajtva félt legyőzetés...

Hosszú napok, rövidke éj,

Az oltva gyúló szenvedély,

Mely, mint sebes tűz, oltva még

Hatalmasabb lángokkal ég:

Mindez megújult, - mert hiszen

László ma itt, László izen! -

De hát az egyszer eldobott

Sziv nem követel más jogot?

Vagy oly virág a gyönge nő

Szerelme, mely taposva nő?

Vagy úti sár, vagy úti por

S ahoz ragad, ki rátipor?

Vagy árnyék, mely nyomon követ,

Bár meg se lásd, bár föl se vedd?

Vagy lapta, mely, bár falra dobd,

Öledbe visszaszáll legott?

Vagy festett báb-arc: egyre víg,

Ha elvetik, ha fölveszik?

Vagy eb, mely a kegyetlen gazda

Lábához vonja életét,

Hogy, melyet a kin megszakaszta.

Kifúja hű lehelletét?

Ez-é a női szerelem?

E szenvedő, igénytelen?

Örömben élv, bánatba’ kín?

Nyugodt lemondás ajakin?...

Egy szikra, melyet, mint hamu,

Őriz meg a sok évi bú,

S egy új lehelet lángra fú?...

Igen! de e láng a boszú...

Nem mondom én, hogy Éduának

Eszébe ily képek jutának:

Mint törzse, műveletlen ő,

De érzésben szilaj, de nő!

S midőn a titkos izenet

Fülébe sugta a nevet,

Melyhez öröme, bánata,

Gyönyöre és gyalázata,

És élete és mindene

Csatolva volt: fölrettene,

Mint őz riad, hallván zörejt,

S fél futni, fél maradni helyt.

Halvány arcát egy röpke láng

Futá el, percnyi lob gyanánt,

Mikép sötét ablak alatt

Ha lámpa gyorsan elhalad,

Egy percre átgyúl az üveg,

Aztán megint sötét, hideg.

Úgy Édua. Szivén a seb

Csiklándva most, még mérgesebb;

Az édes csöpp hiába vív,

Legyőzi a keserü szív,

Le a szerelmet szégyene,

Eljátszott női mindene,

Vetélytársak... egy Mándola...

Ime, hová aljasula!

S az önbecsérzettől üres

Szivben ne nőt - szörnyet keress!

„Atyám, atyám, csak jelszavad!

S kezedben ő. A büszke vő,

Ma este még sátramba jő,

Ki megtiprá kemény hadad,

Ki eltiprá leányodat.”

Szólt és a nyargaló követ

Lászlóhoz vitte a nevet:

„Nyil” - „Édua”: ez volt a szó,

A tábori találkozó.

Most a király az édes névvel

Rakodva, zümmög mint a méh,

Amint ujúlt szerelmi hévvel

Röpül a boldog kas felé.

Egész nap azt susogta nyelvén,

Mint aki fél, hogy majd feled:

Pedig más jelszóra felelvén

Se tudna mást, csak e nevet.

„Nyil?” kérd az őr, hol szembe áll,

Rá „Éduát” dob a király,

Sajnálva szinte, s féltve hogy

Ez alamizsnán kincse fogy:

Őrtől azonban őrhöz ér.

Kunos magyar nyelven beszél,

Kún rajta fegyver, öltözet:

Megszokta régen e mezet;

Csak fényesen vállára omló

Szögfürteit nem érte olló...