EGER HATÁRÁBAN.

Az őszi nap mosolyg derűlten,

Erdő, patak, szirt, völgy kerűltem,

S magas hegyek fejem felett!

Oh, e magas hegyeknek ormán,

Sokáig gyász felleg borongván:

Tájra s szívre árnyat vetett.

A földet gyakran verte zápor,

Aszályban nyilt meg keble másszor,

Feltörve... megtiporva lőn...

S mindazt, mi rá csigázva szállott:

Jég-záport, izzó napvilágot

A föld némán magába vőn.

Mint a nemes kebel csak épűl

Kemény csapás-, nagy szenvedéstűl,

S magasb érzelmeket terem:

Dússá lett a föld megsanyartan,

S a drága must édes patakban

Csordult alá a bérceken.

Tisztúlni kezdett a hegy orma,

Sürű ködét megostromolta

A nap, fénylő sugárival,

S mig tépte a kéz a gerézdet:

Vidult a szív is, - nyugtot érzett...

- Megzendült a szüreti dal.

S ha köny, ha vér szinében ömlő:

Nem láta rég ily bort a tömlő!

Mily pezsgés, mily erő, mi fény!

Méz a szájnak, tűz-láng a szívnek,

- Az édes csöppek felhevítnek -

Itala kéj, bánat, remény.

Most, oh jövő, ki éveket szűlsz!

S titok, hogy rólad, majd ha eltűnsz,

Örömmel, búval szól-e szánk?

Deríts e múló év borához

S az ivandó nagy áldomáshoz

Méltó, dicső napot reánk!

Akkor zeng, zúg majd hangosabban

A viszhang, melyet a magasban

Tető tetőhöz csapdosa!

S mely szívet, ormot gyásszal föd bé:

A zord időt nem látja többé

A hős Dobónak városa!