Eggy jó szívből kőltt Szatira

Hogy Szatirát írok, ‘s nem vén kofa módra szidalmat

‘s betsmérlő tsevegést; nyilván meg mondom előre.

Böltsnek ugyan feddésem előtt nem kellene tzégér:

ám de kevés van még tudományt kóstolta hazánkban,

a’ kinek agy-koponyájától meg-várni lehetne,

hogy szatirák, ‘s kofa’ szitka között választani tudgyon.

Sőt ha tud-is, rossz szíve legott’ szidalomnak itéli,

a’ mi nyomósb szókkal magyarán megfeddi hibáit.

Óh! te szelíd Músák’ kebeléből emberi szívre

olly drágán tsepegő ‘s érzékenységre fel-oldó

Isteni Víz! adgy nékem erőt, hogy drága Hazámnak

elmésebb részét nevető intéseim által

arra vigyem, hogy fegyvereit mind egyre le tévén,

(mellyekkel, mikor Európán komor elme-setétség

ül vala, egymásnak hírét a’ kurta Tudósak

vesztegeték,) gyönyörű tzéllyát köz erővel igyellye.

Nem történt esetek, de nem agy-költötte mesék is,

a’ miket írandok. Mélly álom volt vala rajtam,

a’ mikor e’ jelenést láttam; ‘s mivel éjjeli látás

nappali kép nélkűl soha nem támadhat eszünkben,

álom igazságnak tán leg-jobb volna nevezni.

Szenderedék; ‘s amaz égi babák, kik Morfeus úrnak

vártt jel-adása szerínt szemeinket gyenge kezekkel

zárlani, ‘s elménket, hogy könnyen fel ne otsódgyunk,

tündéres pepetséléssel múlasztani szokták,

a’ tollas szekerenn eggy súgár hegyre vivének.

A’ hegynek tetején talabor pásintra fel-épűltt

szép templom ragyogott: azutánn olvastam az írást,

melly kapuján tudtomra adá, itt lakni Apollót.

Eggy kevesé meszszebb néhány ház álla körűltte,

hol tzitarás Fébus’ szorgalmas Húgai laknak.

A’ paloták’ szép rendgye között el-hintve kerengtek,

vagy leveles tser-bóltok alatt mélly gondba merűlvén,

írtanak a’ Daliák; míg egy nagy falka Tudóskák

nagy hahotálás köztt egy helyről másra bolyongtak.

Meszsze valék tőllök, ‘s már is füleimbe zuhantak

a’ riadó lármák: Márst vélted volna tsatázni!

‘S hogy közelebb léptem, hihetetlen tsúf tsuda! szintén

három Grammatikust, láttam, mint verte, pofozta

a’ dühödő dandár; láttam, mint tépte le róllok

a’ pipes öltözetet, mellyben a’ végre jövének

e’ tudomány’ árnyéka utánn nagy füttyel enyelgő

nyájhoz, hogy ragyogóbb köntösben szólni tanúllyon.

«Jól esik!» így szóllott egy bajszos Pára megettem;

«Grammatikus minek a’ született és tiszta Magyarnak?

Mintha Magyar fets könyve kivűl még annya’ tejével

szopta saját nyelvén igazán nem tudna gagyogni.

Könny, köny, után vagy utánn mind egy; kiki mondgya vagy írja

íze szerint; ‘s szabadon bánnyék nyelvével akárki.

Van faluról faluig tág út; és a’ ki Hazánkban

mind ezeket ki-szabattatván, egyenesre vonatni

‘s a’ görönyöst, gödröst meg egyengettetni akarná,

vaj! mi kobak velejű, melly ostoba volna előttem!

A’ kinek a’ rögös út nem tetszik, fekve maradhat

fűltt kulyibájában: úgy szintén, a’ ki talántán

rég’ anya-nyelvünkben nem akar szenvedni göröngyöt,

szép sima nyelvre szokott ajakit száraszsza deákúl.

Gautiert, Grammatikust mind el kell űzni pokolba.»

Erre ijedtt szívvel szaporán más félre osontván,

boldog Egek! mondám, melly rossz itt könyveket írni,

mellyek az ízlésnek rögeit jobbítani kezdgyék.

A’ tulipán’ gyökerét házúl a’ torma-kukatznak,

a’ ragyogó súgárt a’ baglyok’ sanda szemének,

annyi valójában, mint már a’ helytelen ízben

meg-rögzött agynak nyílást a’ szépre javallni.

Míg ezeket titkon, ‘s lelkem keseredve morognám:

íme! meg’ új jelenés; még durvább, mint az előbbi.

Noszsza tehát író táblámat kézbe ragadván

tsendes Apollónak bé-zárlott temploma mellé

állapodom, hol mindeneket fel-jegyzeni kezdék.

Egy tenyeres Költő mérsékeltt lábbal elejbe

megy vala a’ dühödő ‘s a’ grammatikára fel-indúlt

nyájnak. Karjairól eggy ostor függe; nyakában

bő kosarat hurtzolt gyömbérrel rakva; fejében

régi sisak mozgott; ‘s kiabál vala: félre Tudóskák!

Én magam is láttam kosarát; friss, illatos, ízes

fűszereket hordoz; kár, hogy sok borssal egyíti.

Hogyha köszöntötték, bottal fenyegetve fogadta,

‘s azt akará, hogy grammatikát, ‘s lábakra szorított

verseket írni, görög vagy római módra, tanúllyon,

a’ ki Poéta’ nevét méltán hordozni akarja.

Erre ki száll a’ tserfa megőll egy élemes író;

újjairól nagy trombita függ, ‘s viadalra ki hívja

a’ kosaras Daliát. Veszekednek. Nézi azonban

a’ viadalt a’ tsürhe tsoport, ‘s markába katzagván,

hátrább vonnya magát. A’ trombita ‘s képtelen ostor

ollyas két eszköz, mellytől kiki meszsze lopódzott.

Szünt vala már a’ hartz, mikor a’ pállyára sietni

a’ leveles tser-bóltok alól, ‘s méregre hevűlni

eggy Ifjút láttam. Tódúlt a’ szikra belőlle.

Mint mikor a’ gyántás tüzeket testébe fogadván

a’ szigeten álló, tő vagy másféle hegyekre

szint’ azokat megmeg szikránként viszsza suhíntya.

Eggy öreg Úr kérlelve szaladt, mint attya, utánna,

‘s viszsza voná, intvén, hogy imilly viadalra ne kellyen.

«Nem! neki mék:» úgy mond. «Meg látom, mennyire érhet

nyílaival pántzélom alá e’ meszsze hagyító!»

Ám de ki fáradván Kőltőnk az előbbeni hartzban,

vagy meg is esmérvén, hgoy fűszert borssal egyítve

a’ gyengébb száj-íz nem kedvell, viszsza vonódott.

Végre kezet fogtak; ‘s a’ mint egy Músa, le nézvén

ablakiról, e’ Bajnokokat békélleni látta:

tapsola, ‘s meg szólalt, illy bölcs intésre fakadván:

«Kedvesim! illy végét nagy örömmel nézem előbbi

rossz viadaltoknak. Mí Músák, tsendes Apolló,

szinte miként tudományink is, valamennyi kezünkből

Emberi Nemzetnek bizonyos hasznára ki forrad,

nem de szelídeknek szoktunk mondatni? Szelídség

nélkűl a’ tudomány bé nem hat az emberi szívre.

Íme! kiket most is gyengébb ízlésre vezetni

tísztelet érdemlő szívvel törekedtetek; a’ mint

a’ viadalt hahotálás köztt szemlélni megúnták,

szint’ azon útra megint seregenként viszsza menének,

mellyet előbb jártak, ‘s egy rögről másra tsiszamnak.»

Míg ezeket mondá, hozzám közelíteni láték

egy pitziny állású Könyvszerzőt. Keskeny ölében

két piperes bábot katzagás köztt visz vala: eggyik

frantzia rántzra szabott köntösben bajszos ajakkal

szittyai ábrázat; de viszont a’ másika zsíros,

rántztalan és rongyoltt katzagányban egy nagy Olasznak

fel-porozott, fürtöltt, mosdott és drága kenettől

illatozó feje volt: tetején egy kutsma lepenygett.

El sietett véllek Fébus temploma mellett,

‘s r’ám tsak alig nézvén, eggy pázsit dombra kutzorgott.

Nagy katzagási között tsúfságból hányta, vetette

a’ jövevény köntösbe szorúltt vad Szittyai képet;

míg az Olaszt apolási között mellyére szorítá.

El nevetém magamat, ‘s azt mondám néki: Barátom!

hogyha ezen bábok meg tudnák nyitni beszédre

szájokat; és ha ruhájához mérsékleni kezdné

nemzeti nyelvét is mindeggyike: valld ki, szeretném,

mellyike fog szebben szóllamlani? Szittyai bábod,

hogyha szavát köntösse szerínt mértékre veendi,

énekel: és Olaszod lebegő katzagánya’ szabású

hangjaival tsak nyögve hörög, ‘s két részre botorkál.

Mondám, ‘s egy dominós Író el szárnyal előttünk,

‘s a’ Daliákra siet, kik amott könyvekbe merűlvén

a’ hidegebb árnyékok alatt munkáikat írják.

Minden alak nélkűl kiki esmérhette. Kezében

hord vala eggy veszszőt, mellyel ki tsapintani kezdé

a’ Daliák ruha-rántzaiból (sértéssel-e, vagy sem?

nem tudom) a’ porokat; mellyekből, a’ ki halandó,

bár ha akarná is, meg nem tisztúlhat egészen.

Azt látám egyedűl, hogy eme’ ki-ütötte porotskák

többnyire mind dominójának gallérira estek.

Köntösöket, ha ki a’ ruha-port nem akarja magára

ejteni, sokkal jobb gyengén simogatni kefével.

Illyen gondolatim voltak, mélly gondba merűlvén

a’ gyönyörű tudományok iránt, mellyeknek ezernyi

bús akadályok köztt kell átal törni hazánkban.

‘S mint mikor a’ vad kan, húsosb tagjába lövetvén

a’ kerek ón, röfögésre fakad, ‘s tajtékos agyarral

kergeti gyilkossit; kiki tsővjét hátra hagyítván

meg szalad a’ kan előtt, ‘s a’ súgár fákra törekszik;

úgy üget egy dühödő Bajnok Rosinante-szabású

barna lován, ‘s a’ tsürhe Tudós fut előtte tsatánként.

Régi papírosból tapaszoltt sisak álla fejében,

mellyre tüzes színnel jövevény neve fel vala írva.

Melly-vasa nem lévén, posztó-katzagányka lepenygett

tarka szakállával bé-kerteltt büszke nyakából;

‘s minthogy most lovagolt, Spanyolok’ módjához igazlott

‘s elme-negédségtől duzmadtt bugyogója ki látszék

földre folyó köntösse alól, a’ mellyel egyébképp’

a’ szem elől külföldi nemét el szokta takarni.

Lába harisnyásan; sarkantyú lusta tzipőjin;

‘s eggy iszonyú görtsös villongott barna kezében,

mellyel háta megé, bal, jobb óldalra, előre,

a’ ki tsak úttyában vala, mindenikére hadázott.

A’ tsapodár sereg a’ fa közé mind félre szaladtak,

honnan az illy szélmalmi vitézt szitkozva nevették;

ő pedig a’ Daliák’ tsendes ligetébe bolyongván,

eggy magos oszlop előtt, melly Ízis’ tiszteletére

a’ közepén fel-emelve vagyon, főt hajtva meg állott.

«Itt, Daliák!» úgy mond, «Dámámnak az oszlopa: ennek

szolgai hűséget, végső pihegésig imádást,

‘s tiszteletes hírét mindenképp’ ójni fogadtam.

A’ ki tehát részemre nem áll; ő néki hasonló

tiszteletet nem hoz, ‘s faragott képének azonnal

szent fogadást nem tész; azt én görtsösre idézem,

és ha bajúszt nem hord, honnyunkból meszsze ki űzöm.»

Szóll vala, ‘s nyergéből szaporán a’ földre zuhanván,

a’ Daliák’ írási között el kezde fütyészni.

Ám de Apollónak bíró-végzése azonban

e’ jelenés’ követésétől elvonta figyelmem’.

Ő palotájából a’ nagy folyosóra ki állván

‘s egy gyönyörű Ifjút karjánál fogva vezetvén,

(a’ Szeretet vala; Főbusnak mennybéli követtye,

Húgainak szeretője, tsalárd szerelemnek az ötsse,)

vállra folyó fürtös hajazattyát három izromban

meg rázá, ‘s ajakit vépképp’ illy szókra fakasztá:

«Menny, Szeretet! ‘s vidd el végzésemet ott amaz ernyős

tölgyek alatt író Daliákhoz. Szálly el ezektől

osztán a’ tsapodár ‘s egy helyről másra bolyongó

nyájhoz is. E’ hagyományt, mondd nékik, küldi Apolló.

A’ kosaras Kőltő a’ három Grammatikussal:

a’ tenyeres Ragyivák, kik az ő kosarára rohantak;

a’ dominós ’s a’ bábjaival katzagásig enyelgő

férjfiak, a’ Daliák’ seregéhez visszavonódván,

üllyenek ott veszteg, ‘s dolgozzanak eggyes erővel.

Húgaim el-zárlott palotáikat újra ki nyitván,

‘s a’ Szeretet’ nemes íveivel mind egybe tsatolván

szíveiket, mihelyest majdmajd a’ durva tsatázás

meg szünik e’ bértzen, megmeg hozzájok örömmel

szállani, ‘s véllek örök frígyet támasztni fognak.

A’ tsapodár nyájnak mond meg, hogy néki közöttünk

nints helye; hogy piatzunk nem tsap-szék, nem vita-pállya;

hogy fene villongás nélkűl a’ völgybe vonódgyék,

‘s ottan előbb készítsse magát, mint illik, az erkölts

‘s a’ tudomány által pajtásságára szelídebb

‘s válogatott Daliáimnak, kik tsendesen írnak.

A’ spanyol ízt el-nyelte Vitéz őrt állva maradgyon

a’ hegy alatt, ‘s a’ közre jövő munkákat itéllye.

A’ miket ő le gyaláz, mind jónak, szépnek, igaznak;

‘s a’ miket ő fel emel, mind rossznak, rútnak, avúltnak,

‘s álnak itéltessék. Ezeket végezte Apollo.»

Erre ki tsappantván szárnyát, le repűle sebessen

a’ Szeretet ‘s a’ válogatott Daliáknak elejbek

állapodék. Kiki főt hajtott; ‘s meg örűlve fogadták

a’ hagyományt; ‘s azokat, kik az ütközetekre közüllök

avvagy egyébb okból ki futottak, viszsza idézték.

A’ spanyolos Magyar is, szállván Rozinante lovára,

viszszavonás nélkűl ki-szabott tisztyére vonódott.

Ám de az eggyikről a’ másik helyre bolyongó

nagy sereg a’ Szeretet’ szava által tűzbe hozattván,

mint mikor a’ sáskák iszonyú zúgással az égből

a’ napot el-takaró falkákban rendre le tsapnak,

fel riad egyszersmind, ‘s bongó zajgással Apolló’

szent palotája felé a’ főbb ösvényre zuhanván,

meg lepi a’ palotát, ‘s szitkok köztt dúlni akarja.

Eggyike r’ám nézvén, ‘s bottyát fel-emelve: «mit irkálsz?»

Kérdezi: «dúlni segíts, vagy menny!» Egy másik azonképp’:

«Noszsza felelly szaporán» úgy mond, «tábládba mit irkálsz?»

Én? Szatirát írok. «Mi az ördögöt?» Avvagy az Úrnak

nyelve szerint Feddést. «Kire azt?» Az urakra, kik éltök’

napjaiban keveset dúlván a’ könyveket, írnak,

‘s zab szüleményekkel Pindust fel dúlni akarják.

Erre reám fordúl az egész tsata. «Noszsza tiporjuk

e’ szatirás fene lelket agyon!» melly szóra fel ütvén

bús fejem’, álmomból fel ijedtem: ‘s íme! Apolló’

bértze helyett magamat bé korlátozva találtam

egy vadon erdőben; ‘s nézvén két részre, körűlttem

emberi képekben vadakat villongani láttam.