EGRESSY GÁBORHOZ

Megénekellek!... de te lész oka,

Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:

Lerészegítéd szomjas lelkemet

Művészetednek édes italával.

Megénekellek... ámbár vakmerőség

Igy fölhangolni kis nádsípomat.

Legyen mentségem, hogy amilyen gyönge,

Oly szívbül-ömlő tiszta hangot ad.

Gyakran nem érti emberét a kor;

Nagyot teremt nagy lelke erejébül,

És ez bukása! népét fölviszi

Olyan magasra, honnan az leszédül.

Még jó, ha költőt ér e balszerencse,

Az ész holt fénye egykor föllobog,

S feltámadását fogják ünnepelni

Világosabban látó századok.

Egészen más a színész végzete.

Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen -

Ez a jelen; csak erre számolhat,

Mert a jövőhöz semmi köze nincsen.

Ha a jelennek biztos fövenyébe

Le nem bocsátá híre horgonyát:

Elmegy nevével az idő hajója,

És menni fog az örökléten át.

Vakon mért tartja a sors korodat,

Hogy meg ne értsen? nemzetem müvésze!

Avagy - kivéve egy-kettő talán -

Méltányolólag, lelkesedve néz-e?

Születtél volna boldogabb hazában,

Hol érdemeknek kedvezőbb az ég:

Dicsőségednek fényes ragyogása

Egy félvilágra elsugárzanék.

Eljőnek ők, és néznek hidegen,

És tőled egyre csak nagyot kivánnak;

Nem értik azt ők, mily kis száma van

A sikerűlés remek órájának.

A költő ír, csak hogyha kedve tartja.

A képiró, ha kedve tartja, fest...

És a szinészt befogják az igába,

Habár halállal sujtja őt az est.

S mit szóljak arról, aki ellened

Viseltetik rút, pártos szenvedéllyel?

Ki koszorúd, mit néhányan fonánk,

Dühös kezekkel tépné szerteszéjjel?

Oh mert van ilyen, és pedig nem egy van;

Hogy is ne volna?... magyarok vagyunk,

A párt, a párt és mindörökké csak párt

Sok század óta átkos jelszavunk. -

S mindekkorig te el nem csüggedél,

A zsibbadásnak terhe nem lepett meg,

Hogy ily kevés, ily kétes bére van

Sok átvirasztott, puszta éjjelednek.

De nem, jutalmad nem fog elmaradni!

Megtisztuland az érzet és az ész,

És eljövend a méltánylás idője,

Midőn mindnyájunknak kedvence lész.