EGRESSY GÁBORNAK

Ölelő karokkal mennek ki elődbe

És fogadnak, vídám füzérré szövődve,

Boldogabb barátid:

Hát engem mi tilt, hogy kebeledre dőljek?...

Nosza, rontsd szét lelkem az irigy mérföldek

Kényszerű korlátit!

Igen, itt vagy Gábor, itt te, újra köztünk!

Álom! - álom volt hát, hogy kétségbeestünk

Éretted, utánad?

Hogy sirattuk, kölcsön, a nagy veszteséget:

Bánatos szívvel mi, a hazával, téged,

Te távol hazádat?

Ah! nem álom volt az: látom, le van írva

Szenvedő arcádon egy hosszú év kínja;

Szólanak betűi!

Monddsza, nem tört-é meg fájdalomban lelked?

Hol vevél reményt, mely e nehéz türelmet

Ki segítsen tűrni?

És midőn távolról fölvehetted ismét

A hazai kunyhók szálldogáló füstjét

Mint homályos felleg -

Mi őrzötte szíved... mi tartá meg épen,

Iszonyú örömnek előérzetében

Hogy ne repedjen meg?

Vagy - tudom, tudom már, örömednek kelyhe

Csordultig miért nem lehetett megtelve,

Mi keseríté meg...

Hanem itt vagy, itten fogsz maradni mármost,

Lehetetlenséggel többé nem határos

Megölelnem téged.

Mint midőn galyakká széjjeloszlik a fa,

Úgy vala köztetek lelkem elágazva,

Kevés jó barátok:

Már csak egy zöldellő gyöngye volt: a bánat,

Lomb nélkül hagyá a többi minden ágat

Egy siralmas átok.

Egyiket sudáron gyors villám üté meg,

Másikat emészti láthatatlan féreg,

Sorvadának mind, mind:

Most azonban egy a másik után épül;

Nyerve lassan-lassan az élet kezébül

Lombokat és zöld szint.

Haj! csak egy nem akar éledni - hiába

Jött a lanyha szellő, kikelet nyilása,

És a nyári harmat...

Ő, kit úgy szerettem, ő, kit úgy szerettél,

A közös barát nincs örömünnepednél,

Lantja mélyen hallgat.

De fátyolt a búra! - s mellyel köszöntélek,

Ne legyen legalább halotti ez ének;

Szólj vidámabban, lant!

Az öröm, hogy itt vagy, képtelen reménnyel

Csalogat: ki tudja, hát ő nem jön-é el?...

Hátha eljő - s dalland!

Igen! visszatérted a jövőre zálog:

S én, kétségbeesett, most remélek, várok

Boldogabb időket;

Még sötét az égbolt, de borús határán

Kezdi már jelölni egy felső szivárvány

A siró felhőket.

Félre, kishitűek, félre! nem veszett el -

Élni fog nyelvében, élni művészettel,

Még soká e nemzet!

Föl, merész versenyre, kinek az istenség

Nyujtá dallamos ajk s honi hárfa kincsét!

Zengjen, aki zenghet.

Te pedig, barátom, lépj ama padokra,

Hol oly gazdagon nőtt koszorúid bokra:

Légy új büszkeségünk:

Ölts arcodra lelket és igaz betűket, -

Magasztos erényt, mely buktában se csügged,

Ábrázolva nékünk!