EGY AGGOT ISMERÉK...

Egy aggot ismerék, ki nyáron át

Pipázva ült a tisztes, régi tornác

Hűsén, s elnézte ócska oszlopát,

Hol a vadszőlő gyenge szélbe tornáz.

Más mulatása nem vala neki,

Se asszonynép, se vadászat, se kártya,

Csak öblös tajtékjának fellegi,

S hogy olykor agg bajszát vén borba mártja.

Kocintottam vele egy-két pohárt,

De tréfaszó alig csúszott ki ajkán,

Tűnődött egyre csak, félig lezárt

Szemekkel, vén kupáit egyre hajtván.

Ó, nem volt ő a hangos részegek

Sorából, kiket erőtet a csuklás,

S az izzó fémkupolát réz egek

Alatt a nyári estben...