EGY AMERIKAI LEÁNYKÁHOZ.

Mély ámulattal függ rajtad szemem,

Te messze tengerek

Tündér fecskéje... bűvös lány...! vagy oh

Minek nevezzelek?

Méltó nevet mert millió világok

Nyelvén számodra nem, - oh nem találok!

Mért hagytad el fényes hazád? hiszen

Innét is oda jár,

Szebb világot látni a gondolat,

E költöző madár!

Nem félsz: hogy a szellő, tavasz s a hajnal

Utánad jőnek egyszer bús sohajjal?

Varázstenger tajtéka s gyöngyiről

Álmodtam egykoron;

Aranyló árvalányhaj lebegett

A fényes partokon.

Tajték s gyöngy itt van, melled- és szemedben,

Az árvalányhaj sárga fürteidben!

Magad vagy a tenger... magad vagy a

Bűbűjak tengere...!

Melynek végetlenén fárad s kihal

A szem tekintete;

Jobb is, ha örvényit nem látja, melynek

Mélységei lelket, nyugtot benyelnek!

Világtalan valék. ma nyiltak fel

Először szemeim;

Talán hogy látni itt tanuljanak

E tündér kellemin.

Mert hisz mit láttam én, mióta élek?

Éjet...! ah itt minden hasonlat vétek.

Az égő napfény csak szememre hoz

Forgó káprázatot;

Te, oh csodák csodája, lelkem is

Bűkörben forgatod!

A képzelet fenjáró solyma is csak,

Csak lopva néz fényébe bájaidnak!

Nézlek, nézlek... s azon gondolkodom:

Vagy-e te csakugyan?

S előttem nem egy bűvös jelenet

Légből szőtt képe van?

Ah, én nem mernélek illetni... hátha

Szétfoszlanál, mint éjek látománya!

S ha létezel: e látható világ

Elmúlik és helyet

Megtestesűlt álomképeknek ád...

Ah, mégis jelenet,

Ábrándkép vagy te, csak szemünkkel játszván,

Miként a délibáb, - mint a szivárvány. -