Egy bálkirálynénak

Alig nőtt ki még a rövid ruhábul

S mamája bálba viszi kegyedet.

Szive viharzik, gondolatja kábul,

Hogy valahára már nagysád lehet.

Kipirult arcczal, lázas remegéssel

Végigsuhan a márványcsarnokon;

És gyermeklelke illatárba vész el,

S ujjongva kérdi: Hát nem álmodom?...

Liheg, zihál, szeme ragyog a láztul:

S a mint egy frakkos urral elsuhan,

Mindenki önt csodálja, önre bámul;

»A bálkirályné!« suttogják sokan.

S ön diadalmasan mosolyg e szóra,

De egykor majd megtudja, mit jelent.

Jelenti, hogy sok édes gyermekóra

S a nyájas otthon feledésbe ment.

Majd, hogyha diadalról diadalra

Fog szállni, átvirasztott éjszakák

Után könnyekre szomjazón bevallja:

Boldog, ki elsirhatja bánatát!

Kaczagni fog, nehogy magát kaczagják:

Mosolya kínos áltatás leszen.

S od’adná egy könnyért száz diadalját,

Szép bálkirályném, édes gyermekem!