EGY BARÁTOMHOZ [2]

Jár hevesebb szekerén nyájasb súgárra derűlvén

Fébus, s a kikelet fejti virágra keblét.

Már Titirus szabadon hajt hűs ligetekre, mezőkre

S zengi furúlyáján Pásztori énekeit.

A Faunok, Satirok kiterűlt lomboknak alatta

Bolyganak, hol fiain egy Philoméla keserg.

A habzó csermely kis partjai közt lezuhanva

Fris csergésével félbe szakasztja szavát.

A száraz rezegő ágak levelekre fakadván

Szent árnyakba borúlt enyhelyet adnak elő.

Hol, mikor a nap mély Oceán özönébe lebukkant

A Holdnak csillám fénye remegve borong.

Mely szép képzeni itt, mint dúlja nyugalmait a bús

Szívnek egy elhagyatás, s mint panaszolja baját.

Árva keservének csak az ernyők néma tanúi,

E közt a viszhang verdesi vissza szavát.

Őt pedig a langyos Zefirek környékezik, és gyász

Hangozatit nyugovó térre susogva viszik.

Mint cseveg a zöld fürtök alatt sok gyenge madárka

Amikor a lator éj csende kitűnni siet.

S a piros hajnal előtt szaladásnak eredve homályát

Ritkító gyönggyel harmatoz a kegyes ég.

Éji setétbe merűlt halmok kifeszűlnek az álmos

Ködből, s ormaikon virradoz a nap heve.

Képzeni szép ezeket, de mi tornyos várfalak alján

Túl a természet kellemein lebegünk.

Oh mi sanyar, mi viszontagló sorsokba merűlűnk,

Amikor egy bal fényt űz, nyomoz árva kezünk!