Egy barátomnak, midőn véle megbékültem

Már elég; felbontom eskütt szándékomat,

Szives öleléssel fogom barátomat; -

Felnyitom számodra titkos tárházomat,

S ujra felszentelem drága vagyonomat!

Vedd ismét szivemet régi állásában,

Ne véld, hogy változott magánosságában;

Szinte olly hivség van most is mozgásában,

Mint barátságunknak legjobbik korában.

Tedd bár félre mágnest egy kis szugolyában

Ne mutassál néki vasat rabságában, -

Hozz ércet egy század után határában,

Nem látsz kisebbülést vonszó hatalmában.

Igy van, hidd el, sorsa az hiv barátságnak.

Ne féld itt csorbáját az állandóságnak;

Ha enged is néha némely gyarlóságnak,

Ismét tengerére tér a buzgóságnak.

A nap sem szüntelen ragyok kerekében,

Merül gyakran felleg Cynthia képében,

Láttam már havat is tavasz közepében,

Isten az, ki nem fogy minémüségében!

Ha egy játék-néző hellyre vitettetel,

Hol szegény Julia sorsán könyvezhetel,

Mihelyt szállásodra visszakésértetel,

Elmultak könyveid!... s mint tréfán nevetel.

Ebből vegyünk példát mi is életünkről!

Alig igérhetünk többet ereminkről; -

Melly nap ma elüzte az hajnalt egünkről,

Talám holnap sirba szóllittand nevünkről!

Minden fertál óra féljünk ütésétől,

Mindegyik tovább visz éltünk elejétől,

Mindegyik kiált ránk a sirnak széllyétől,

Hogy majd bucsut veszünk a napnak fénnyétől.

Még bölcsőnkbe vettük az halál igáját,

Vállunkra függeszté kietlen kaszáját,

S már előre küldte szomoru postáját,

Midőn sirva néztük a dajka póláját!

Igy, mint életünknek nincsen öröksége,

S hol nem véljük, szánkba szakad édessége:

Indulatinknak sincs tökélletessége, -

Bárkit biztasson is képzelt bölcsessége.

Ezek is mulandók, s gyakran megszéditnek,

Gyakran az okosság határán tul vetnek,

S hogyha egyszer álnok tőrökbe vehetnek,

Szivünkre számtalan fájdalmat eresztnek.

Vagyon olly állapot ember életében,

Hogy még azt sem tudgya, mit kivány szivében;

Titkos sohajtások verődnek mejjében,

S unalmát jelenti akármelly mivében.

Mint mikor a gyermek felébred álmából,

Egy-két pityergő szót ereszt ki szájából,

S mig meg sem érthettyük, mit kivány, szavából,

Esmét elaluszik, s tréfát tesz magából!

Esmérjük meg mi is hát gyengeségünket,

S ha megbántottuk is talám hivségünket,

Te nékem, én néked, bocsássuk vétkünket,

S csak te, fagyos halál, váloszd el szivünket!