Egy „eltűnt” anyjának

Várod... még mindig várod.

Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd, -

Várni fogod, amíg élsz, mindörökké.

Szibériából, Kínából, Japánból,

Mandzsuriából - világ végiről.

Tizenöt év...

Mi az: tizenöt év?

Egy óra sok,

S az örökkévalóság is kevés

Egy anyának, ki várja a fiát.

A könnyeidet ki számlálta meg?

Ki jegyezte fel sóhajtásodat?

Szerelmed pergő ima-szemeit?

Minden olvasó-szem csak ennyi volt:

Hozd vissza, hozd vissza, hozd vissza...

Ki kutatgatta rebbenő reményed

Fogyó s növő holdváltozásait?

Ki látta: hányszor volt fekete újhold?

Csak beteljesült holdvilág soha.

Tizenöt év....

S én mégsem mondhatom Neked: ne várd,

Úgyis várod, amíg élsz, mindörökké,

S az Isten nap-nap után tesz csodát.

Jönnek, - még ma is jönnek

A hajdan virággal várt daliák.

Szibériából, Kínából, Japánból,

Mandzsuriából, - világ végiről,

Feketén, vadul, ismeretlenül,

Arcukon évtizedes idegenség -

De jönnek, jönnek

Virágtalan világba vissza mégis...

Én nem mondhatom ma sem, hogy ne várd.

Hátha egyszer majd mégis telehold lesz

S egy teleholdas téli éjszakán

Valaki megáll majd a küszöbön.

Arcáról a kő-maszkos idegenség

Leolvad egyetlen csókod nyomán...

Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd...

Engem is így várt volna az Anyám.