Egy filozófus halálára

Ész! mikor esztelen csatákba teuton örvény elragadt,

vitted-é magaddal a drága heidelbergai dombokat?

és ha a régi szók gyürűit szellemed megpörgeté,

készen a hivásra multad óriásai jöttek-é

vállukon kivinni a zajból? Vagy, szegény, már rég előbb

a szavak varázs kövéről lesikárltad a bűverőt

és amely évezreken által szítt magába annyi színt

surló szellemed a szent kristályt színtelenre surolta mind?

Ó, hiszen lelkedben nem volt már a szavaknak színe más

mint az építésznek az állvány színe, mint a rajzvonás

színe a mérnök hálójában, - szín és élet, a létezők

szórt pompája, a heidelbergai halmok, a zöld német mezők,

régi nyájas vándorlások szelleme, minden drága táj,

ó, az emlék, melybe minden szónak gyökere mélyre váj,

ó, ez a szókra tapadt vak mult, mely festi folyton a friss jelent:

néma Lét mind, néma Anyag csak, - semmit az Észnek nem jelent

forma nélkül - volt és nincs - s ez a percnyi lét is forma már:

mert az élmény percnyit él, de a forma változatlan áll:

nem a seiend, hanem a geltend, ami mindörökre gilt

tiszta és időtlen igazság - forma - zárt és egyre nyílt

új formák felé, az Észnek játszani építősdit és

rakni a formák formáit - míg tisztultan a boldog Ész

állványról állványra hágva, heielbergai halmokon

túl, az örök Formák honában él, és élete nem rokon

élmények süket életével - minden élmény eszme lesz,

s mint a szélben jégcsapok erdőn, összecsengve levelez,

vagy mint nagy barlangban a hangok, vagy tükrös szobában a fény

egymásból születő sugaraknak mért szövevényeit szövén

- és mi más a sugár, mint önnön útja és törvénye? mi más

mint a Fények szelleme és formája? mint a rajzvonás

tiszta szelleme: szín és élmény nemde ón és kréta mind?

Mit nekem ón és élmény színe? Lelkem lelkebbre tekint:

aki csak formákat épít, építményre nem muló,

bánja is, állványának fenyve milyen erdőből való!

légi ácsként fennen él rajt (s szökken a büszke épület!) -

- Kőműves! le ne nézz az útra, mert lenézni szédület! -

Igy bolyongtál, bölcselőm, a heidelbergai halmok alján,

s ültél mély tanárszobádban; s minden messze volt és halván,

halmok és szobák és emberek arca; és ha néha, mondják,

nagy Igazság-otthonodban apró tények ritka szomját

mint az édes víz szomját a tenger útasa, mint alantabb

sűrűbb lég szomját a légnek útasa, - érezvén ha lankadt

kézzel este kinyitottál valamely könyvet, hol apróbb

tények és nevek nyüzsögtek, Baedekert, újságot, naplót,

elszédültél, mintha a pallér állványáról az útra néz le

formatelt szemével az apró foltos formátlan nyüzsgésre.

És a vad, formátlan tények sodra egyszer lesodort!

Fények s vak szinek zuhantak; s mint vak napban a szende hold

halk és kölcsönzött világa semmibe sápad hangtalan

és hiába sejted már hogy mégis örökre fenn suhan

láthatatlan a tiszta égen: úgy halálos életünk

halhatatlanná halvasztott formaváza is égbe tünt

földi szenvedő agyadból, nagy Törvények időtelen

szellemegébe, melyek élnek s állnak örökre, bár idelenn

senkise sejtené is őket - és te maradtál egymagad -

Mért nem inkább vitted a drága heidelbergai dombokat?

Ó, ha minden vad zavar ellen, durva szín és durva szó

kínos unalma mögött, mint bűvös talizmán vagy olvasó,

marsok örök monotóniáján túl és túl a poros polyák

földek unalmán, túl a rémes záporok árján, sárkapolyák

rothasztó vizein túl, tisztán élne benned a régi táj,

élne nyugodt tanárszobád, amelyre rágondolni fáj,

elképzelni édes volna - élne talán egy drága szem,

vagy talán csak a kis vendéglő heidelbergai kishegyen,

ahol oly jó volt csevegni, este, mikor lement a nap,

Kantról és Aristotelesről...!

Ó, de minden elapadt!

s tán ha néha megkísértéd gondolatokba öltözött

jaj! kegyetlen gondolatokban, törmelék formák között

rejtező emlékeid alját, tépett formák rongya közül,

(melyekkel magad öltöztetted, büszke rá, hogy jól feszül

forma a formára - mígnem érezéd, hogy tűn a test

s önmagában a gazdag öltöny élni és fejlődni kezd) -

jaj! ha néha megkísértéd ezt a munkás, jól csavart

gombolyagod, melyet vak Fátum összekúszált és zavart,

visszagombolyítani - rendre hámozván a forma dús

hócsipkéit, hogy csipkékből égjen elő az élő hús,

szellem-igazságok vak alján a Valóság teste, a Lét,

Tény és Lét, az utolsó öltöny, - s ezt lefejtve tűnjön eléd

élményed maga, meztelen mint hócsipkékből egy édes akt:

élmény: meztelen darab élet, multad színei, logisch nackt -

úgy megvillant és kisiklott, mintha fognál fürge gyíkot,

mint arany homok kezedben, mennél jobban megszorítod,

vagy a forrás könnyü habja, annál jobban folyik széjjel

ujjaid közt - vagy, ha mélyebb álomból rezzenve éjjel

emléked kerékfogát a percbe hasztalan csüggeszted,

megragadni álmod omló szövetéből... tán a vesztett

gyermekkor varázsszínét! - jaj! szín és álom eloson

s te maradsz egy eltűnt ízzel egyedül a vánkoson.

Ó, de hol van a vánkosod már, tépett Ész, a Nyugalom?

Heidelberga nyugalma hol van? - Messze, messze zúg a hon:

őrült tények Fátuma vitt el, tépte lelked, életed,

s gondolatoknak tépett rongya így lett lelked, életed,

rongy, mint harci köntösöd... egy szó - rongy! egy név... egy könyvnek címe

cím és név... a rongyolt Formák... s egyre vész a rongyok színe -

mígnem... - ó az utolsó percben, (mikor új színt nyert kipergett

véredtől halovány ruhád is) nyert-e színt egy percre lelked,

színt, még egyszer, minden rongyot messze vetve, ős szinét

- mint haldoklók lelke, mondják, újra éli elfelejtett

életét egy perc alatt, a gyemekkornak édenét,

megtaláltad-e még egy percre a heidelbergai halmokat,

Ész, mikor esztelen halálba a vak Fátum elragadt.

Míg a Formák és Törvények fenn vezették rég unott

pályáján, tördelve önnön tükreik, e Fátumot

léttelen is működve folyton, lélek nélkül testtelen,

mozgatván e szörnyű világot, ész szerint, de esztelen

változó matériábul a változatlan Tényeket,

szővén millió lélekbül a lelketlen Történetet,

gázolván egyenes pályán és süket lábbal és hunyott

szemmel és egy más világból vezetvén a Fátumot.