Egy Fülemüléről és a Hárfásról.

Lantommal tegnap kimenvén

a szomszéd erdőségbe

egy kő szálra le terjedtem

az árnyék hivessébe;

kételkedtem Orfeusnak

kedvesséhez küldött versét

vagy hogy inkább Piramusnak

énekeljem esetét.

Hárfám próbás zengésére

ébred egy filemüle

le száll árnyékos tanyámnak

zöldellő tetejére:

kultsommal vont hurjaimnak

állhatatlan, s hamis hangját

követi, és tsufolodván

igazgattya tónusát.

Félre tévén réz kultsomat,

kezdem hangos munkámat,

tsendes kézzel sétálgatom

lantonn huros utamat,

követi ő énekével

ujjaimat, s kis nyelvével

ujjít hárfámról hangokat,

s el énekli nótámat.

Kezdek frissebb fogásokat,

ezeket is követi,

veszek szomorúbb hangokat,

s azokat is énekli,

ha ugrálok, velem ugrál,

ha megállok, velem megáll,

hartzomat mint egy neveti,

s ha halgatok hartzra hí.

Végre minden ujjaimal

húrjaimra rohanok,

tellyes tónusommal szavát

szégyeníttvén tréfálok;

ezt követvén, kisded meljét

hangokra szolgáló erét,

jaj között megerölteti,

s ki éneklé kis lelkét.

Lefordul a fa ágáról,

s éppen hárfámba esik,

ebbe mint egy koporsóba

hartza után le nyugszik:

hárfássa volt a völgyeknek,

hangos dísze az erdőknek,

méltó, hogy diszes koporsót

nyerjen kis tetemének.