Egy gerlice keserve

Búval élek,

Bús a lélek

Éjjel-nappal bennem.

Óh egek! bár

Meghalnék már!

De mit van mit tennem?

Ha ti is kővé váltatok,

Fohászkodást nem hallatok,

Hová kell hát lennem?

A siralom

Én italom,

A csuklás ételem,

Szemem közt űl,

Együtt repűl

A kesergés velem,

Álom helyett bú veszteget,

Magát a levegőeget

Nyögések közt nyelem.

Ez ágon űlt,

Kinél nem szűlt

Szebbet a természet,

Egy átkozott

Rácélozott,

Pattant, - elenyészett

A legártatlanabb pára,

Hogy haldoklott, utoljára

Sohajtva rám nézett.

Bóldog vóltam,

Míg csókoltam,

S csókját szedegettem,

A szomorú

S epesztő bú

Sullyát nem érzettem;

De minden gyönyörűségem,

Bóldogságom, reménységem

Benne elvesztettem.

A kegyetlen

Ily véletlen

Halálát nevette,

Elragadta,

S azt sem hagyta,

Hogy sírjak mellette.

Ha társammal ily rútúl bánt,

Az álnok, engem miért szánt?

Lelőni mellette?

Árnyékos fák!

A zöld ruhák

Rólatok levesznek,

Szép ligetek!

Belőletek

Hótengerek lesznek,

De a tavaszi melegek,

És az engedelmes egek

Újra zöldellőkké tesznek:

De engemet

Úgy bétemet

Örökre bús telem,

Hogy nyílását,

Tágúlását

Már nem is képzelem,

Víg napomnak felkelését,

Tavaszomnak derülését

Csak hóltomkor lelem.

Múlt örömök!

Akkor jövök

Majd össze veletek,

Ha a halál

Reám talál,

S páromhoz mehetek;

Hogy hát ölébe juthassak,

Szájára csókot rakhassak,

Óh búk! búk! öljetek!