EGY HAJNAL

Úgy emlékszem a fagyos éjszakákra!

A lámpám kormos, fűtetlen a kályha;

A furcsa kis terem: könyv, csésze, lombik...

Agyamba' lázasan fonódik, bomlik

Száz új kötés, száz lenge kapcsolat...

Lényeget sejtve a külső alatt,

(Óh, az a hit, mi egyszer bennem élt!

Óh, az a vágy, mi akkor ösztökélt!)

Vágyban keresve, hittel megidézve

A lét örökegy, titkos szívverése,

A nagy törvény. Csak nyúlni kell feléje,

Csak forma kell, hogy emberész fölérje...

Már oly közel! Csak a szót megtaláljam!

Megnyílt az út, érzem, hogy nő a szárnyam,

Érzem a sajgó, idegen gyönyört...

Ez a repülés! Elhagyám a kört!

...Amikor - hajh! - mint ablak üvegén

Fogoly legyecske ütközik, szegény,

Úgy csattan, úgy zúzódik szét a szárny

A Végtelen alig sejtett falán.

A mozdulatlan, néma kőkerub,

Amely kezdettül őrzi a kaput,

Megéledt. Kardja lángot szór felém...

Egy illetéstől visszahulltam én.

Itt voltam újra. Könyvek, lombikok

S az ismeretlen, gőgös, nagy titok.

Ám egyszer - épen márciusba' volt -

Rámhajnalodott, mint eddig soha.

Még főm a könyvre álmodón hajolt,

S már bíborszínű volt a kis szoba.

Valami könnyű, léha, kósza szél

Rántotta fel az ócska ablakot,

Előttem szétzilálva lap, levél,

S már hebehurgyán szívembe csapott.

Óh, Istenem! Távol, méntás mezők

Száz illatos koboldja tört reám, -

Kérők, ígérők, sejtők, sürgetők,

S reszketve, várva, félve hallgatám.

Óh, mennyi szín, mit soh'se láttam eddig!

Ez ismeretlen élet mind a földé?

Mely rámborul, mámorba ejtve siklik

A töprengés dohos redői közé.

No, lám! a rózsák! Ah, a fellegek!

S mind e csoda máról-holnapra ébredt?

Vagy épp ilyen volt tegnap? Nem lehet!

Egyedül az én üdvösségem végett,

Hogy megismerjem, ami ősi, rejtett

Értelem él sugárba', színben, dalban;

Titkok, amiket csak tudatlan sejt meg

És szók, amiket úgy kell súgni, halkan.

Hogy megtudjam: lélekzeni mily édes,

Halk, gyöngéd szókat szívni bé vele,

S engedelmesen símulva a léthez,

Köszöntöttelek Téged, aki éltetsz!...

S ez volt az Élet első reggele.