Egy halott költőnek

Harminckétéves volnál. Szomorú,

Fáradt szemekkel néznél e világba.

Szobád falán egy fonnyadt koszorú

És a szívedben vágyak hervadása.

Azt mondanád: Nem ezt reméltem én,

Keskeny kezed szép homlokodra tennéd

És melegednél szivarod tüzén,

Mely hamvadoz, mint az öröm s az emlék.

Bús költő volnál, keserű magyar

És a halált idéznéd csöndes este.

Most a szívedből dús rezeda hajt

És sírodon legszebb a naplemente.

Ó bár élnél! Oly jó szenvedni erre!