EGY HALVÁNY HÖLGYHÖZ.

Mi van temetve szép arcod havába,

Mi van temetve: bú vagy szerelem?

Fehérben száll az ifju lányka sirba,

Esküvőre is fehérben megyen;

Kéj vagy bu kísér szép hölgy, nem tudom,

S merengve függök halvány arcodon!

Körültem fény- és harsogó zenében

Zajos nappallá változott az éj;

S én magamat oly idegennek érzem

E vígadó nép kedvtelésinél;

És fájó szívem magába vonul,

Mint hajnalka a nap sugáritul.

S tekintetem féltő gonddal futos szét

A fényben tarkáló sereg felett;

Míg barna köntösöd meg nem találja,

S felette halvány arcád, kebledet,

Ott aztán fénytől káprázó szemem,

Mint holdvilágos éjen, megpihen.

Szép arcodon, mint egy halk éji dalban,

Bűbáj, merengés fájón rejtezik;

Hát lelked álmai minők lehetnek...?

Tündérvilági rege mindenik;

Ah, akinek szól e tündérrege:

Minő boldog a földnek gyermeke!

Ha szívem most a régi lánggal égne:

Te életemnek lennél átka még:

Birásodért feldulnám a világot,

Vagy megölnélek, hogy másé se légy;

De láng nem vagyok, csendes tó vagyok,

Visszatükrözvén kedves alakod.

És múló percein az éjszakának,

Mint egy szép álom, úgy tetszel nekem,

Mint egy fehér vitorla, melyet a szél

Meg-meglebbent a messze tengeren;

Álom, vitorla gyorsan elrepül...

A fájó sziv marad csak egyedül!