Egy Hymen-hírre

Tán szebb lett volna úgy, ahogy megírtam:

Özvegyen mindhalálig.

Szőke hajkoronában diadémként

Egy síri mécs világlik.

Tán szebb lett volna úgy, ahogy megírtam.

De hát így is szép. A nő nő marad,

A férfi férfi, és az élet élet,

S a költő azért költő, hogy kisüssön

Az életen is túlnövő meséket.

A mese mese, és az élet élet.

Amit megírtam, mégis csak megírtam.

Az én mesémben a régi marad.

Hiába fon új mirtuszt homlokára

A fellángoló életakarat.

A fantáziám „Özvegy”-e marad.

És most Úristen, kápráztató köddel

Fedj el emléket, szenthegyet és multat.

Adj az élőknek zengő üdvösséget,

Adj a holtaknak csendes nyugodalmat.

Adj a holtaknak csendes nyugodalmat.

Menj békességgel, szívem asszonya.

Üzenem néked: értem lelki vádat

Egy pillanatig se érezz soha.

Megmérhetetlen csillag-távolokból

Üzenem néked: hogy közel vagyok.

Üzenem, hogy közelgő esküvődön

Boldog örömmel leszek násznagyod.

Az én szívemből már mindent kimostak

Az örökkévalóság vizei.

Elsüllyedtek a kis papír-hajók:

Vágy, féltékenység játékszerei.

Lefoszlott lelkem örök dallamáról

És elhalt minden kísérő zene.

Maradt a dallam maga: szeretet,

És azzal vagyok szinültig tele,

Szeretlek, asszonyom, a túlvilágról,

És áldom azt, ki a földön szeret,

Aki legyőzött engem, győzhetetlent.

Menj békességgel, az Isten veled.

Bizony mondom, elmúlik e világ.

És bizony mondom, megmaradok én.

S bizony, ha két szív egy ütemre dobban,

Az egy-ütemben ott dobbanok én.

Bizony mondom, elmúlik a világ.

És bizony mondom, én megmaradok.

S akkor nem két-két szívet kötök egybe,

De a szívekből koszorút fonok.

S mind, aki egymást idelenn szerette,

A csillag-koszorúba bekerül,

S ragyog szerelmük tisztán, szabadon,

Testetlenül és véghetetlenül.