EGY-KÉT SUGÁRNYI RÉGI NAP

Álmodtam, húsz éves gyerek,

Milyen leszek majd mint öreg,

Milyen szelíd, fehér hajú

Bölcs bácsi, tiszta mosolyú,

Ki méla múlton elmulat...

Jó volt e játszi hangulat.

És lám még öreg se vagyok,

És már az első bús fagyok

Jöttén itthágy a hangulat:

A tapsifüles víg nyulat

Vad, puskás alak űzi el,

Ki az ősz színét tűzi fel.

Rozsdálló, zászlós bajuszán

Kis jégcsapok csüngnek kuszán,

A szava ritka és kemény,

Rekedten mondja: nincs remény,

S szívembe vág, mert ismerem,

Mi lett belőle, istenem!

Ez volt ifjan, zengőszavún

Az én húszéves mélabúm,

Lyányok kedvence, akinek

Ajkán peregtek halk rimek,

Mint ha lazult szirmokhoz ér

A bársonyszájú esti szél.

Jaj, hogy is van ez, istenem,

Jaj, hogy is történt ez velem,

A friss lombból hogy lett avar,

Édes hangból érdes zavar,

Az ifjú Ábránd volt csaló,

Vagy ez a mostani Való?

Hát mégis el kell kezdeni

A csatákat elveszteni?

Dalomra már nem fényesül

Lyányok szeme, és nem feszül

Vágytól finom kis kebelük,

Léggömbként szállni el velük?

Jó volna már, ó, kegyes ég,

Egy-két sugárnyi bölcseség,

Tanuljak hangot váltani,

Nem szitkozódni - áldani,

Míg lassan a csöndes eresz

Jégrojtok hűs szállása lesz.

Süssön rám így is néhanap

Egy-két sugárnyi régi nap,

Melytől megrózsáll a homály,

Melytől felenged, ami fáj,

S békélt kipp-koppú dalt szerez

A megcsorduló vén eresz...