Egy költői regényből

Ég s föld között száll lelkem, kósza lélek;

Szeretnék, mint pacsirta, dallani.

Mégis, szavamra, belekapni félek;

Kudarczot nem szeretnék vallani.

Pedig tudom, hogy nincs reális élet

Mesémbe’, mind azt fogják mondani.

Ne tegyem át hegedősök korába?...

Mert minden hóbort ama kor hibája.

Bevallom, mit e verslábakra fűzök,

Platónikus szerelmi láz biz’ a’.

Ó, jaj! tudom, két tüz közé kerűlök,

S követ dob rám közönség s kritika;

S versemmel irgalmatlanul felűlök,

Ha majd azt mondják rá, hogy: szófia!

Hisz ez mind lári-fári, pára, gőz;

A pénz szerelmet, ideált lefőz.

S remélni, várni! - ó, ez szörnyen untat!

Sok várás kedvet, bugyogót szakít.

Dicsérem békavérü századunkat;

A bölcseségre praxisból tanít:

A fődolog, hogy jól tartsuk hasunkat,

Mivel ép testben ép lélek lakik,

S szerelmünk légyen kézzelfogható;

Ha nincs Katinka, majd akad Kató.

De minthogy én erővel szerelemrül

Akarok irni (milyen vaskalap!)

S min jámbor polgár rég kitüztem elvül:

A korral ellenkezni nem szabad,

S tudván, hogy a világ tökéletesbül,

S erőben, észben egyaránt halad:

Tehát, hogy botrány ne legyen belőle,

Bolondságomnak gyerek lesz a hőse.

Ki megtanulta másoknál korábban,

Hogy életünk, vágyunk, hitünk hiú.

Kit szidtak otthon és az iskolában:

Nem lesz belőled soha férfiú!

Első szerelmét, kamaszéveit

Kis Ficzkinek szedem rimekbe itt;

S mig rá emlékszem, elhal ajkamon

A gúny; eszembe jut gyermekkorom.

Hősöm fejét Katinka megzavarta,

Egy kurta-szoknyás, kék szemű leány.

A gouvernante ugyan kordába’ tartja,

De nála sem grasszál a tudomány.

Ő is amolyan romlott, régi fajta;

Még csak emanczipálást sem kiván.

Megérti sorsát és az életet,

De könyvekből tanulni nem szeret.

Ez a két mákvirág (véletlenűl-e,

Vagy keritéshez tán a sors is ért?...)

Meglátta egymást s lett aztán belűle

Ábrándozás, sok hű-hó semmiért.

Kis Ficzki verselt, iskolát kerűle,

S Katinka lelkesült regényekért.

Szerették egymást szótlanul, szerényen...

Magam is igy tudtam szeretni régen.

De mielőtt eldallom e szerelmet,

Bölcs olvasók, magukhoz’ fordulok;

Mert, ha csak igy, szó nélkül belekezdek’,

Biz’ Isten! még veszélybe juthatok,

Hogy holdvilág-falónak elneveznek;

Azért, ha tetszést nyerni nem fogok

Ne engem szidjanak s regényemet:

Ő volt bolond, az iskolás gyerek!

S most üssük össze már a töredéket!

Faragjunk és simítsunk rajta még,

Hogy legalább hat újat nem beszélek,

Legyen formája könnyed, rimje ép.

Köszöntelek, dalok világa, téged!

Egy mezitlábos csarnokodba lép.

Szabad a vásár! Kritikus jöhet:

Elkezdem egyszerü regényemet.