EGY KÖLTŐRE [1]

Sakált kiált, hollót hörög,

ki jól dalolni restel;

és idenyög a Dala-dög,

az éveire mester.

Nem a szipolyt, ő azt gyalázza,

kinek nem álma pálmaháza.

Pálmáját öntözzék ebek,

álljon közibük ő is.

Kertésszen őszi kerteket,

hol megtrágyázzák őt is.

És orrát vájván, mint a vermet,

csak higyje azt, hogy elmerengett.

Mit koslat ködgyűrűk körül

szárnyaska szamarával,

ha nem vivódik emberül

a népek nyomorával!

S a poshadt ködöket habossá,

ha nem habarja viharossá!

Ha nem bú, nem baj őneki,

hogy oszladozó felhő

ez édes nép, mert szétszedi

az úri szél, a dörgő.

Míg sorsunk rongy és alant szárnyal,

tapogatódzó ökörnyállal!...

Kóró a lelke, űl azon

kis varasbéka ékül;

vartyog s míg zizzen a haszon,

vénebb békákkal békül.

Ha hitted messziről smaragdnak,

csak fogd meg, ujjaid ragadnak.

...Olcsón adódott el, hiszen

szerény, akár a kórság.

Adjuk rá néki iziben

ezt a jószagú rózsát.

‘sz künn azért zúg nemes viharja,

mert benn a hasikát csikarja.