Egy Könny

Még nem dölt le a Nap locsos párnájára,

piroslott e haló félvilág határa

egy csendes őszi napon,

hogy bágyadt lengéssel tettek a Zephirek

szárnyokrol le egy szép Geniust a nyírek

ernyében e sík lapon.

Egy új síron nyugvó új Emlékfedezet

mellöl futott, mellyet minden Tér könnyezett

ott keresztüljöttében;

mert hószín kezéböl egy Búsfűz-ág konyúlt

hervadva - vele mint a Nap hogy alkonyúlt

szép könnye ellenében.

Egyik fa héjába (hullt könnye a fűbe

részvételt varázsolt minden szirtszivűbe)

véste be nevét s - Bettit:

Betti, Betti, neked jónak - szentnek kellett

lenni, hogy Kedvesed, kedves Betti, E’ lett,

áldozva könnyezetit!

Oh, millyen nyomorúlt az ember az élet

ösvényén! csapodár forgandóságé lett,

hogy behengerült ebbe:

világokat álmod a világ hátára,

s alig a csontember egy kis gödröt tára,

már nincs könnynél egyebe.

Ah, szenvedd ezt, Betti, szenvedd el hantodon!

ollyan szegény levék e gyászos napodon,

hogy ennél többem nincsen:

ne útáld meg ezt, a hely, hol vagy, útálót

nem tart - esmeretlen esmerőssé vál ott -

túl minden gát-bilincsen.

Egy télizöld, egy szál nefelejcs sírodra

tőlem, töltse ki az éveket, számodra

mellyeket nem szánt a sors:

Geniusodnak is kedves emlékében

számossakat élsz még az élet körében,

lett bár halálod illy gyors!

Nyúgodj békével, Szent! nem fog a föld téged

terhelni, jó Lélek! mosolygón lett véged

jut szebb virágzásához;

midőn Anya lévén kis Amáliádat

veled dicsőülve viszed a Hálá’dat

mennyei zsámolyához.

Csendes lelked, örök végvágyakodásod

(most már veled játszó víg álmodozásod)

ért célja Reményednek;

mert nvugvópárnáid lettek erkölcseid,

s ámbár könnyeznek is itten kedveseid,

te mosolygsz - Elekednek.

Kisded Alakodat álmai közt nyújtod,

vídámon mutatod magadat Juditod

csalódó karjainak:

de egy hideg angyal, jéggé vált kezével,

kitépi öléböl, minden reggelével,

e Fényt, szép álmainak.

Oh, Betti, serkenj fel! mosolyogj éretted

síró Geniusod szemébe! helyetted

add nekem a hűlt Hónnyat,

vagy vond rád örökre szent Szemfedeledet,

ne játszd ki utánnad rebgő Kedvesedet

hunyj le, mint ez alkonyat!

Egy télizöld, egy szál nefelejcs hantodra

tőllem is, és könnyem egy van még számodra

elfojtva az ingerbe’;

s csendes fájdalmam adózzon emlékednek,

ahányszor a napnak szikrái erednek

aludni a tengerbe.