EGY KÖNYV OLVASÁSA KÖZBEN.

Midőn ezt a könyvet kitárod:

Hívd egybe nőd, fiad s leányod,

Mind, aki lelkeddel rokon!

Komoly hangon olvasva nékik,

Mig által-érzik, által-értik,

Mi írva áll a lapokon.

Becses könyv; - bár szerezve gyorsan;

De minden szó- s mindannyi sorban

Hevít a tűz, mely benne ég;

Csak egyszerű ecset-vonások,

De hogy megint csudálva lássuk

A bajnokok képét: - elég.

Sokáig állt hüvelybe’ szablyánk,

Holtnak hittek, midőn csak álvánk

A tespedő idők szerint;

Mig álmunk - a kürt-szóra - széledt,

És a világ az árva népet

Mint hőst látá s félé megint.

Gyorsan gyült a maroknyi tábor,

Az ellenség haladta százszor, -

De annak népe hazafi...

És a fegyver szörnyű sebet vág,

Halált hord az, ha a szabadság

S a hon szerelme húzza ki.

S mint vérhollót a sólyom vagdal:

Vivák, tépték gyors támadattal

Az ellent a bajnok fiak;

Harcolni sebben, éhen, fázva,

Győzni s halni nevetve, játszva:

Oly könnyü volt mindannyinak!

Tell bajnokit, mig küzködének,

Óvák, rejték a sziklabércek,

Tetszést rivalgva hangosan; -

Mieink a sik-térre szálltak,

Hol, mint a szélnek, a halálnak

Egyenes és gyors útja van.

Ez volt az év! Csudáknak éve!

Rege-hősek láttattak élve,

Minőkről álmodunk csupán...

A történetben ami fényes,

Szörnyű, dicső, nagy s ünnepélyes:

Következett egymásután.

Mily nép... mily harc... mily hősi szellem!

Felkölt a Hun s itt volt a Hellen,

Láttuk Zamánál Scipiót;

Thermopilae és Aquiléa

Szemünk láttára védve, víva;

S bősz Amurád megdöntve volt!

És a remény, és a dicsőség

A hont s a honban el-betölték

A szíveket s a levegőt...

De közbeszólt a sors kajánul,

S a ránk-omolt észak sulyátul,

Mi volt, megszünt, mi állt, ledőlt.

S lőn némaság, - lőn éj, gonosz, vak...

Elestünk, mint a zsibbadott tag,

Szivünk maradt csak melegen;

Mig elnémult ajkunkon a szó:

Fenn-volt, mint a beteg-virasztó,

A vérző, mély honszerelem.

Kurúzslót, írt kerülve titkon:

Tűrve győztünk fájdalmainkon;

Használt, mi súlyos volt s fanyar...

A mély sebét nyaló oroszlán,

Azt új meg új vérzésbe hozván,

Nem óhajt gyógyulást hamar...

S élünk! - Ébren vagyunk mindnyájan,

Köszöntve a kétes homályban

Már feltetszett szürkűletet;

Bár e nép még romokra térdel:

De meglágyul, kit ajka kérlel:

Ki Úr idők, ég s föld felett.

Bár hős árnyak a nagy csatából,

Zord lelkek a martír-halálból

Lengnek köztünk, járnak velünk;

S e közelség, ez a lehellet

Éget, fagyaszt: - már mégis enged

Munkálnunk és reménylenünk.

Midőn ezt a könyvet betészed:

Sohajts, de szünjék csüggedésed!

Jelen van már a pillanat:

Hogy a sors urnájába nyúlni,

Életre vagy halálra húzni,

E nemzetnek lehet, szabad!