Egy könyvre

A tudomány, e kor nagy büszkesége,

Szfinkszek talányát megfejtette mind.

Már nemcsak Isten lát be a vesékbe,

Az ember is, ha górcsőn áttekint.

Mit a természet eddig rejtve tartott:

Távcső, göreb, bonczkés leleplezik.

Megtudjuk, mily népek lakják a Marszot,

Ismerjük tetteink törvényeit.

A kéz finom rezgéseit figyeld meg,

S ki mit gondol, mint könyvbűl olvasod.

Fordulj a vérdelejhez és helyetted

Tudtán kivül más végzi óhajod.

Tetszés szerint rablók, hülyék, paráznák

Az így álomba bűvölt emberek.

Mi hát a lélek?... Bárhogy magyarázzák:

Csak ideg, agy, vér, lüktető erek.

Jól van. Hússzerkezet csupán az ember,

Idegszálakból fínoman szövött.

Megáldva vagy megverve értelemmel,

Mint első állat állatok között.

A lángész is veszendő emberállat,

De nemesebbet földünk nem terem.

Vedd millióit a levő világnak,

S tán egy nevezhető csak e neven.

Ő a világos, józan ész tökélye,

Legfőbb erő, győzelmes akarat.

Érzése a szférák örök zenéje,

Értelme forró, fényes, mint a nap.

Igazság, szépség, jóság, eszme nála,

Átlátszó mint a lég s oly egyszerű;

Szivébe’ nincs zavar, se folt agyába’,

Fénygyorsaságu, sastekintetű.

Ne higyj a fenhéjázó bölcselőnek!

Nem járnak téboly, bűn, zseni együtt.

Szegény bohó! állítsd egy sorba őket.

S ellentétet fogsz látni mindenütt.

A lángész ellenképe, akadálya,

Mit rokonságnak hittél oly hamar;

A tiszta látás, az erő hiánya,

A mely csak szennyet, iszapot kavar.

A lángész is vivódik önmagával;

Nagy szenvedélyek dúlják bensejét.

Kin hasogatja mérgezett nyilával;

De ő kibirja, ég, de el nem ég.

Mi mást szabad halálba, bűnbe kerget:

Fokozza erejét és vágyait;

Küzdésre ad, tettekre néki kedvet,

Mert szűz lelkében hit s erő lakik.

Érzelme, vágya, tette, gondolatja

Teljes mértékü, hathatós, egész.

A boldogság az ég felé ragadja,

Villámként járja át a szenvedés.

Ezért nem lel társat, rokont, barátot;

Nem érti őt közlelkü sokaság!

Sötét- s szennyesnek látja a világot,

Mert maga fényes, tiszta, mint a láng.

Tüzes sebhely van sütve homlokára,

Önlángja perzselt oda bélyeget.

Jámbor kedély megsejti, megcsodálja;

De naplelkébe látni nem lehet.

Próféta ő; jövőt előre érez;

Meglátja, a mi még csak jönni fog!

És vértanú, hü elvéhez, hitéhez,

Mert néki az igazság nem titok.

S vonásain ha bút tanyázni láttok:

Hagyjátok szomorúnak lenni őt!

Siratni ezt a szenvedő világot

Ő van hivatva, ő, a legdicsőbb.

Halandók dísze, emberek tökélye,

A szenvedésre legfogékonyabb.

Felfogni a bukót rendeltetése,

És szánni a szegény bolondokat.