Egy kriptára

Az őszi alkony búcsúzó tüzében

Ragyog a márvány, rajta dús arany,

Fehér kövek közt mély nyugalmú béke

S az örök élet csöndes búja van.

Míg éltek: forró gyűlölségben égtek

És tépték egymást: ketrecben vadak,

Most hűvös árnyékában a nagy éjnek

Egymás mellett szelíden alszanak.

Rang és vagyon hiába egyesültek,

Hogy életük víg pompa legyen, ünnep,

Csak kárhozat volt nékik, szép pokol.

Most bús borostyán fonja össze őket,

Mint Veronában a nagy szeretőket

S a megváltást példázza a szobor.