Egy látogatás

Csak egy pillantást még a boldogságba,

Óh hogy kiván, hogy sovárog szivem,

S ha önmagában többé nem találja,

Még jól esik, ha azt másban lelem!

Mint a szülő a gyermek örömében

Megifiúlva örömet talál,

Csak egyszer lássalak még életemben

Én is, ki egykor mindenem valál.

Talán egy hangod, mint visszhang a multból,

Egy elnémult húrt szűmben felverend,

Talán egy eltévedt szép szemsugártól

A mult reám halvány árnyat vetend.

Fel, fel! - Sima deszkás palánkhoz értem,

Szerény akácok állták azt körűl;

Elgondolám még egyszer szép beszédben,

Hogy mondom el - szivem mért fél, örűl.

Elgondolám, hogyan fogom találni,

Betoppanásom majd hogy hatja meg;

Bú lészen-e arcán vagy kedv sugári -

S ime szivem szorul - térdem remeg.

A tágas udvar jólétet lehellett

Ott gabna-kazlak, itt baboglya állt,

Magas kútágas nyujtózott középett

Gyümölcsös kertből a kis ház kivált.

Fa-tornácán arany csövek füzéri,

Baromfi had zsibajgott ajtaján,

Mosolygó arccal ő állott közötte,

És kis keze tartott rendet csupán.

Meglátott végre és előmbe lépe,

Arcán mosolya meg sem változott,

Erősen fogta a kezem kezébe,

Míg én karom sem birva álltam ott.

Parancsolá egy ácsorgó suhancnak,

A férjet felkeresni s bémenénk;

Hallgattam, nem hivén alkalmatosnak

Elmondni, mit oly szépen rendezék.

„Ön most is oly szép, szóltam végre mégis,

Mint az iker-galy, mely ablakban áll,

S amíg társára a tél hólepelt visz,

Az benne már rokonra sem talál.”

„Hagyjuk barátom a gyermekbeszédet,

A mámor elmult, s így kell jőnie -

Örvénybe űzné, megtörné a szívet,

S szerelmünk egykor boldogíta-e?

Nem, nem, gyötörtük egymást bár szeretve,

Ön a könnyet csókkal leégeté,

Férjem letörli csak, de ah, helyette

A béke földjét tárta szűm elé.

Teremtve járok és rendezve benne,

Áldás gyanánt kiséri léptemet

A megelégedésnek őszi fénye,

A szenvedély viharjai helyett.”

Most lépe a szobába házi gazdám -

„Nézd, monda a nő, régi kedvesem!” -

Ah, e nyiltság szivemnek drága titkán

Mint árulás oly szörnyen fájt nekem.

A férj nyugodt maradt, még szivesebb lett,

Tréfát vegyített üdvözlésibe;

Óh jaj, még csak nem is félti a hölgyet,

Kiért e szív oly annyit szenvede,

Pedig tudám, szeret - s mégis gyötörtem,

Lepergő könnye fájó kéjt adott,

Ő csak becsűli - s hol poklot kerestem

Én, ő csendes tanyát bir lelni ott.

Piros pofájú gyermekek robogtak

Be ekkor éles szóváltás között,

Kicsinyke képet rángattak, koboztak:

„Anyám, anyám, itélj e kép fölött!”

Én rajzolám azt egykor - ismerém jól,

Helyette a lány egy rózsát adott,

A hervadt rózsa most is szívemen volt,

S a képért pajkos gyermek birkozott.

A nő itélte legkisebb fiának

S megcsendesülve állták mind körűl,

Mig ezt simítva, csókot adva annak,

Emelkedett ki a csoport közűl,

Mint dús gyümölcsfa. - Elszorulva néztem

E bűvös képet - búsan csendesen,

A gyermekarc - a nő - mosolyga fényben,

És mégis oly rosszúl esett nekem.

A férfi vonásival láttam vonásit

Eggyé olvadva, - óh jaj, mennyi vád!

Hogy mindazt, amit szívem óhajtott, hítt,

Egy boldogabb embernek adta át.

Magamra néztem aztán s szűm virágit

Látván hogyan maradtak üresen,

Érzém, nem az enyém már e világ itt,

S elsompolyogtam - árva idegen.