Egy leány emléke

Emlékezem még rá. Mindíg mohó volt,

szemébe láz s valami égi hóbort.

Olyan vadul ragadta meg kezünk,

hogy fájt, s szája reszketett.

Szerette volna itt marasztani,

mit egyre csak hajszolt, az életet.

Aztán, mikor megtudta, hogy hiába,

szó nélkül átment a másik szobába.

Vizespohárba szörnyű mérget öntött,

s hanyatt esett, már ott feküdt meredten

mert százezer halált ivott belőle,

a nagyszerű, a mindig telhetetlen.