EGY LEÁNY SZOBÁJÁBAN

Az ágya szélén ültem, s mint e sötét, kopott ágy,

Oly gyűrött volt szivem, amelyen forró testét

Lustán és finoman vetette el az esték

Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy.

Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden,

S a fakó aranyszínü alkonyatban,

Mint beteg princ a díszes, halk fogatban,

Lankadt illatok nyujtóztak szelíden.

Már vetkőzött a szőke némber, s búsongva néztem,

Milyen unott s hideg a karja mozdulása,

S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa

Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten.

Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon

Csillog e nő szeme az estben... érzed? érted?

Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted

Komor sínjei közt egy sötét állomáson...

Ó, lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség

Fogadjon, feleség és boldog vacsora?

Vagy szörnyü kóborlásod már nem szünik soha?

S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték?

S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán

A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez,

S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez

A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján...