Egy lovaglás

Hárman lovagolánk ki,

Három jó barát,

Zengő tavasz vidéken,

Zöld mezőkön át.

Az egyiknek fejében

Nagyravágy lakott;

Azt nézte csak s követte

Mint lángoszlopot.

A másiknak szivében

Ült könnyelműség;

Mindenben élvezet volt

Ő neki a vég.

Én a kedves leányhoz

Vágyódtam csupán,

Ha meglát mint örül majd,

Úgy elgondolám.

És bár minden kebelben

Más érzés lakott,

Fel-fel rivalgó dalban

Mind találkozott.

Oly szépnek látsza az út,

Mint tündéri kert,

És kis madár ha zenge,

Szívünknek felelt.

Az egyik azt hivé, hogy

Néki tiszteleg,

Én meg, hogy üdvözölve

Kedvesen cseveg.

Amig másik barátom

Mit sem gondola

És keblét átrezegte

A madár dala.

De értünk rengetegbe,

Orditott a szirt

És mintha néki fájna,

A zápor lesírt.

Elnémult énekünk, nem

Vert már össze szűnk,

Magába elzárkozva

Ment mindenikünk.

Az egyik szinte őrjöng,

Célja messze van,

S kétkedni kezd szerencse

Csillagaiban.

A másik meg vacogva

Szidja a napot,

Mosolygva, hogy kicsalt és

Aztán meg elhagyott.

Csak én megyek nyugodtan -

Mert nem kétkedem,

Egy angyal szent imája

Jár itt is velem.

Az ily imát hallgatják

A magas egek - - -

És őtet a nagy Isten

Bennem áldja meg.