EGY MAGYAR POÉTÁHOZ.

Ha megpillantom a lapok

Hasábjain neved:

Elolvasás nélkül tudom

Avult eszméidet;

Mert egyre-másra, verseid

Során nem látni mást;

Mint egy kopottra énekelt

Üres hasonlitást.

Két szó kínoz kegyetlenűl,

S te, két szót untalan!

Ég és leány, kezed között

Mi szörnyű kínba’ van!

Nap, hold s milljó csillagnak is

Van addig melege,

Mig hölgyed szép lesz, mint az új

Teremtés reggele!

Lányod ha sír, ásit, nevet,

Eszik, iszik, szalad:

Szivárványból csinálsz neki

Szoknyát és szárnyakat!

Ajk, szem, fül, orr, fog és köröm,

Szerelmed angyalán,

Az égben készül, még pedig

Megrendelés után.

Hétszer jaj annak, aki tán

Olvassa verseid:

Mert előtte ég és leány

Rögtön sokat veszit.

Meghűl nála a szerelem,

Meg az imádkozás,

Isten bocsássa bűnödet,

Szerencsétlen dudás!

S költőnek csúfol a világ!

Felőlem ám legyen...

Bár erre gúnyosan nevet

Apoll a szent hegyen,

És mintha hallanám, minő

Józan tanácsot ad:

Akaszd fűzfára szaporán,

Lantod mellé - magad!

Versgyártási kinodban, így

Föllengezél minap:

- Melyért a halhatatlanság

Még üstöködbe kap! -

»Ha kedvesem mosolygva sír:

Szép mint a május-ég;

Melyen lehulló csepp között

A nap sugára ég!«

Beh meglepő egy gondolat!

Mi új, mi nagyszerű!

Gyémánt foglalványt érdemel

Benne minden betű!

Csak azt fájlalja a világ

Kimondhatatlanúl:

Hogy itt a dalnak vége van

Egész váratlanúl.

No de se’ baj! bevégzem én:

Az ég ha sír s nevet,

Azaz, ha ejt napfény között

Nagy eső-cseppeket:

A zöld halom s a sík mező

Növényeit, - vagy a-

Mi versedről is szent igaz, -

Elcsapja a ragya.