EGY MOZDULAT

A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,

Az “örök” szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,

E kéjes mozdulat, mellyel a poharat,

Az édes poharat bús számhoz közelítem.

Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben

Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk

Szerelmem - ó, e részeg percben is érzem én még;

A kedvesem kezét emeltem ily szelíden...

Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!

Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?

Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél...

Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat

A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal,

Mely a szivembe rothadt, és mérgez, bár nem él...