EGY MOZZANAT

Rút, mint Quasimodo, a sír s az éj fivére,

S a rút Janót, a pórt Adélhoz űzi vére.

Dologrul tért meg; veritékét letörölte,

S még asztalán párolgott felesége főzte,

Gyermeke simitá barázdás homlokát még,

Komoly, nyugodt volt, s tudta ő az egész kátét

(Olvasta valaha Jeremiást és Mátét,

Tudott Heródiásról, ki elveszti Jánost,

Ammon fajtalan élete neki világos);

Midőn egy gondolat fogamzott meg agyában:

Adélt, a tündért, az angyalt meglepni ágyban.

Először lángba boritá arcát a szégyen,

De majd erőt vett - mint paskorta vágy a légyen,

Ha édes morzsalékra lel - vad indulatja;

Becézi immár és magát ezzel mulatja;

Szivébe nő, roppant fává megizmosulva,

Rügyet bocsájt, gyümölcsözik perc tűnte múlva.

Magába végre furfangos tervet kovácsol.