Egy nyíri temetőn

Kopár homok ameddig lát szemed,

Domb domb után mint órjás sírmezőben,

Poshadt mocsár lent, fent fehér mezében,

Mint kósza lélek, egy-egy nyír mered.

Mély hallgatás - mint földalatti hang

Hallik csak a bölömbika nyögése,

Bíbic-sirás - varangyok ümmögése,

Míg széltől űzve nyargal a katang.

A dombhajláson néma temető,

Nincsen keritve, árnyas fák nem állnak

Őrűl a porladók nyugodalmának,

Csak árvalány-haj, ami benne nő.

Sötétlő fejfák állnak föld felé

Hajolva, hosszú, egyhangú sorokban,

Mint sors betűi, melyekkel nyugodtan

Mulandóságunkat följegyezé;

Nem hirdetvén reményt, sem földi hírt,

Csak kérlelhetlen számokban mutatva:

Hány élet folyt a mindenség dalába,

Mely mint kitépett hang magába sirt.

S a délibáb, ez édes csalfa kép,

Ha néha báját még itt is kitárja,

S tündéri éltet költ a sírtanyára,

Mint dús szivünk, ha a világba lép;

Egy förgeteg jő s széjjeltépve hull

Foszlányokká a képzelet világa,

A kék eget fövényfelleg takarja,

Más nem marad, mint a fejfák alul.

Méltóbb tanyát nem lelhet a halál,

Itt ég föld gyászol összeolvadottan,

Természet s ember csillámló zajában

Ellentétet vérző szűnk nem talál.