Egy őrült naplójából

Hová lett a tavasz rózsája,

Arcom rózsái hová lettenek?

Azt nyár heve, ezt férfiú erő

Érlelni vágyó éhe ölte meg.

A nyár gyümölcsözött, megfagyhatott,

De az erő hová lett nyomtalan?

Magát emészté fel, csatázva

A kisszerű kor szűk korlátiban.

Mint a malomkő, hogyha búza nincs rajt,

Mint elvetett kard, hogyha nem vívhat bajt.

A hős oroszlán hitvány tőrbe hull,

A szív, mely Brútussá lehetne,

Kis szép kezek közt olykor megtörik,

S egy élc, a síremlék felette.

Gyakran visszajáró lelkek gyötrenek,

Érzéseknek hivják azt az emberek;

Elfüstölni őket, óh jaj, nincs szerem,

Ábrándos rémlátó hát csak a nevem.

S felvilágosodott kornak közepett,

Dolgom a hitetlen nép közt nem mehet.

Hitvány erőmű az az ember;

Az ész, e mozgató alig keres

Annyit, mint amit rossz fütője

A jó gyomor tőle igénybe vesz. -

És sokszor egy nap is már többet kér,

Mint amit az egész erőmű ér.

Mért tanít a hit szolgája minket,

Hogy síron túl majdan helyre áll

A szent egyenlőség és a dússal

A szegényre is hason sors vár?

Szent misék könyörgenek azért, míg

A szegénynek szószólója nincs,

Véle vándorol a más világra

Bűn, gyalázat, nyomor és bilincs,

Kacagok, ha hallom mondani,

Emberben hogy égi szikra él,

S társadalma viszonyaiból

Művelődéséből fenn beszél.

Két vezérrugója van csupán,

A gyomor s a szemnek ingere;

Az szülé, mivel csak kérkedünk,

S társadalmunk ennek gyermeke.

Az angyalt oltárképen a müvész

Csak a gyomor tájáig festi le;

Azért angyal, onnan mi emberek,

Ah, nem vagyunk egyenlőek vele.

El a lángésszel - rontás lényege

Mint Istené, ki rontással teremt.

Nem fér kicsinyesen elrendezett

Földünkre ez sem, ront tehát mindent.

S ha a végetlent érzi a tömeg

És dült sorompó van csak körüle,

Megdöbben lelkének legmélyeig

Gyötörvén őt kicsinység érzete.

Annak legjobb minden csak úgy, mint van,

Új békót rá, ha tűri, tűrje azt.

S ha rég megszenvedt bűn megtestesűl

Imádja ostorát, a megszokást.

Mért fél egymástól, és önkénytesen

Mint börtönőr egymást mért őrizi?

Mért a miljó tűrő ember között

A sok egyes, hogy miljó feledi.

Óh hiú ember, nyelvedben is

Szemtelen hizelkedel magadnak,

A jót emberségesnek hivod

És embertelen neve a rossznak.

Hej, pedig forditva

Sokkal jobban volna.

Jól ismerlek hizelgő macskafaj,

Szivedbe húzva lappang a köröm.

Te nem vagy bűnös, ez természeted,

De aki még neked hisz, gyűlölöm:

Hogyan gondolhat benned annyi jót,

Hogy a végetlen sok szép szó után,

Mit elszórsz, szűdben is marad e még

A jóból némi kis salak talán.

Mért nem néz körmöt kérges jobbodon?

Természetétől ilyen mindenik.

Ki jobbjáról leköszörűli azt,

Annak mélyen szivébe rejtezik.

A nap sugárának hét színe van,

A pénz fényének színe számtalan,

A hír, erény, dicsőség ilyenek. -

Hát a barátság, hon és szerelem?

Kegyelt váltó, mely készpénzül megyen,

S végszámadáskor nem kell senkinek.

Megmondom e kor embere minő:

Házasságrontó, szerelemszövő.

Tanácsban dús, tettben szegény Lázár,

Ebédhez gyors, éheshez késve jár.

Halottnál sír, de inségnél siket,

Más örömén sír, más baján nevet.

Virágot is csak érdekből nevel

Hogy legszebb díszében törhesse el,

A kis bárányt levágni rendeli,

De vérét folyni mégsem nézheti.

Köszönt négy cifra lónak, s hogyha jő

Isten szamáron, megtagadja ő.

Felrugja az embert, mint az ebet,

De azt hiszi, hogy mindent jóvá tett,

Ha öndicsőségére szobrot rak

Sirjára az egykor felrugottnak.

Az emberen mert ember nem segit,

S ha mégis adja gyér filléreit

Isten nevében adja, attól vár

Jutalmat, mit koldus nem adhat már.

Tál vizben nézi a tengervihart,

Szinpad diszitményén a regghajnalt.

Valódi vészt nem bírna lelke el,

Szabadban meg hives szél fú reggel.

De egy szivemnek mégis vigasza:

Hogy jobb az ember sohsem is vala.

Halovány erényök, halvány bűnök,

Az színlés csak, nem feláldozás;

Sírnak rajtad, hogyha bajba estél,

Imádkoznak s cselekedjék más.

De nem is rabolnak vakmerően,

Lopnak csak mosollyal ajkukon,

Nem gyilkolnak férfias nyiltsággal,

Gombostűkkel szurkálnak agyon.

Lennének jók, hogy szerethetném, vagy

Gyülöletre elég gonoszak,

És becsülni tudnám jóban, rosszban,

Erejeért akaratuknak.

Míg így undorral köpöm ki őket,

Oly émelygően lágymelegek,

És kerűlöm leverő unalmát

Egyhangú, kicsínyes körüknek.

Óh, ne higyje senki, hogy az embert

Szeretem, ha könyörülni lát,

Enmagamnak fájdalmas csak látni

A nyomort a gazdag természet ölén.

Ah, a világ egy nagy patkányfogó,

Ki benne van, rést mind hiába kér,

Hogy éljen fel kell falni társait,

A legerősebb végre csak megél.

Ah, a világ pillangógyüjtemény,

Rendezve a szárnyak fénye szerint,

De tű vagyon keresztül minden szűn,

És szárnya nélkül rút hernyó lesz mind.

Ah, a világ gyermeknek jó lehet,

Ki redves fát vesz el csillag helyett,

Én láttam a gyöngyöt még mint könyűt,

És a rubint vércseppnek seb felett.

Mi egy embernek bukta? dráma csak,

Bár sírunk rajta, mégis csak mulattat.

És szidjuk a hőst, ha megszabadúl,

Hogy elrontá könyekkel vett tréfánkat.

Egyetlen egyszer hittem, hogy miattam

Hull szép szemekből részvét harmata,

Megint csalódtam, a nő könnyezett, mert

Vetélytársán szebb főkötő volt.

Az ember már mint ember, mitsem ér,

Szintúgy szégyenli nyomorú faját,

Száz címet vesz, lesz mindenféle úr,

De senkit sem csal meg, csak önmagát.

Óh szerelem! te édes gyötrelem te,

Te kétkedő hit, könnyező gyönyör,

Érzém hatalmadat, mely mint varázsfű

Egyszerre gyógyit, és egyszerre öl.

Látom most, milyen dőre, hasztalan vagy,

De jól esik, hogy lelkemben lakál,

Nem is jó ember, aki nem imádott

Eszmét, az ész előtt mely meg nem áll.

Feláldozás, hon, hit, mind ilyen eszmék,

De mégis lelkünk égből hozta le,

És közelébb áll Istenéhez a szív,

Mely mindezeknek volt lakóhelye.

S ha a tapasztalás kiábrándít is,

A megcsalt szív becsében nem veszít,

Szégyelje a lány s a világ, ha oly korcs,

Hogy bé nem tölti szívünk vágyait.

Mi vagy te szerelem? tán égi tüz,

Miként hiú gőggel dicsekedel.

Por lánya vagy, s felforralt vérünkkel

Mint illat a virággal hervadsz el.

Szerettem én is, s gyakran gondolám,

Ha harminc évvel kedvesem előtt

Meghalnék, s ő mint agg követne csak,

Rokonnak érzené-e lelkem őt?

Sokan jutának véginségre már,

Kincset keresvén, ahol semmi sincsen;

Legtöbb őrült, szerelmi áldozat,

Vagy az ég titkát kutatá erősen.

Nősültek volna csak meg mindazok,

Szerelmes egy sem volna már s mind józan,

Csak lettek volna pappá mindezek,

Csupán azt néznék, ami a földön van.

A lány büvös növény, virága oly deli,

De elrejtett gyöke méreggel van teli.

A lány tűz, messziről vílágol, melegít,

Közelről gyilkosan éget vagy megvakít.

Mért nem hervad szivünk is, mint a lány,

Mért oly muló, tartós szerelmünk tárgya?

Nem szűnk hütlen, de ideálja az -

Vagy hol van, mely mint megbájolt maradna?

Mely első csókján égett, a zománc

Ellebben, mint a puszták délibábja,

S kiábrándult szűnk bájvilág helyett

A puszta sivatagjait imádja?

Önzővé szülé a végzet már az embert,

Látkörében mindég ő foglal középhelyt;

S mentől távolabb van valamely tárgy tőle,

Annál halványabbá, kisebbé foly össze.

Mit kérsz Istent, ő szóra mitsem ád.

Gúnyúl ragyog jó s rosszra egyaránt.

Véráldozat égett oltárain,

Midőn olykor lejött, mivel megszánt.

Az ég magas! - mig a sohaj felér,

Esővé lesz, s az is, ha földre hull,

A nyomorúság szenvedésitől

Csak a dúsak termése gazdagúl.

El, el, ne lássak emberalakot,

Elutálnám az Istent általa,

Kiről azt mondják, hogy hatod napon

Saját képére embert alkota.

Avagy jobb volt az ember akkoron,

S azóta Istenünk trónról bukott,

Hogy így elnézi, amint ördögök

Bírják a neki szentelt templomot?

Nem, nem, galambból nem lesz keselyű,

Az ember olyan, amilyen volt rég,

Azért mondá az Úr már kezdetben:

Megbántam ím, hogy embert alkoték.

A nagy Kopernik csillagrendszere

Legbiztosabb vezér az égen fent;

Ily biztos rendszer: emberek között

Gaznak, csalárdnak tartani mindent.

Gyéren hoz üstököst a föld s az ég,

S az is ki tudja rendbontó-e még?

Ember! te nagyszerű méregfa,

Környezetedet is megmérgezed,

Im bűneidet eltanulja

Leghűségesb barátod is, - ebed;

S míg jó ruhához hízelegve jő,

A rongyos koldúst megugatja ő.

Mit nékem az egész emberiség,

Nem vágom meg miatta ujjamat,

De hivjatok kiirtani, megyek

S kivégezem végűl enmagamat;

Hogy ujra Isten légyen már az úr,

És éden kerte ujra felvirúl.