Egy őrülthöz

Előttem állsz s hadarsz: király vagy,

vért szomjazó, vad, gyilkos úr,

s az őrület nagy koronája

nehéz fejedre ráborul.

Megtörve fekszel a vaságyon,

parancsot osztogat kezed.

Sovány fejed magasba lendül,

királyi gőgöd élvezed.

A vajszivű könnyekre olvad,

a nagy, vasizmu szolga szán.

Szegény bolond nép. Egy se látja,

mint győz hadad véres csatán.

Ott a napos, poros lapályon

száll egy dühös vas-förgeteg:

acél-sárkányok, zord vitézek

hódolni jönnek most neked...

Aztán csalódva feltekintesz

és szétfigyel csontos füled,

agyad a zord valóra eszmél

s nem részegít az őrület.

Kacagva hódolatra intesz,

kezed kaszál a légen át,

s mi szívszorongva, mosolyogva,

könnyezve bámulunk reád...

Nézlek soká, édes királyom,

sápadt, beteg nagy martirom.

Ágyad szemembe drága trón lesz,

s legfájóbb könnyem elsirom.

Nősz, nősz, dagadsz gyúló szememben,

az őrület lángjainál,

s megcsókolom rongyos sarudat,

ártatlan képzelet-király.

Hajrá, zenét, őrséget erre,

hátráljatok, ti sorfalak!

Parancsot oszt királyotok most,

e szenvedő, szegény alak...

Ti a hirért véres csatában

rabolva nyúltok máshová, -

de ő hatalmát képzelemből

s roncsolt agyából alkotá.

Ti vértivó szörnyek, falánkul

oroztatok száz életet, -

te csak tüzes lázálmaidban

ölsz, győzöl, ó sápadt beteg.

A szenvedély arany varázsa

ragyogja be tar homlokod,

ó képzelet dicső gigásza,

a porba néked hódolok.

Te vagy királyom, én a szolgád,

ints, és ha kell, én meghalok!

Én, én a bölcs... én, én a költő...

a te első alattvalód.